Távoktatás: mikor lesz vége?

Hát a rosseb egye meg – fakad ki a diák rögtönzés írása közben. – Éppen most kell frissítenie a programot a számítógépnek? Kidobott a rendszer! A probléma azonban hamar megoldódik, hiszen a tanár nemsokára sms-ben küldi a megoldást: nem baj, fiam, délután majd megírod a felmérőt. Úgyhogy a diák otthon marad, estig még izgul egy sort.
S ha már otthonmaradás. Normális körülmények között a tanár egyik óráról a másikra hagyja fel a házifeladatot. Például péntekről keddre, merthogy akkor lesz a következő óra: kedden 11 órakor. Igen ám, csakhogy most online-ban van mindenki. Ezért

a tanár elfelejti felhagyni a házifeladatot pénteken, amiért az egész osztály őrjöng örömében. Viszont eszébe jut szombaton, s küldi hétvégére a feladatokat. De nem akárhogy: vasárnap este 6-ig fel kell tölteni a megoldásokat.

– Hát nem kedden van óránk? Mi van, ha a család kirándul, vagy csak egyszerűen nincs itthon? – sorjáznak a kérdések, s indul az újabb őrjöngés. Ezúttal más hangnemben. De hát nincs mit tenni. Most online van mindenki, s egyes tanárok úgy gondolják, hogy ha már a tanuló úgyis egész nap a „számítógépen ül”, hát dolgozzon vasárnap este is.
Apropó, egész nap. A diákok reggel nyolctól délután 2-ig, 3-ig órán vannak – vagyis ülnek a képernyő előtt. Aztán következnek a házifeladatok, a feltöltések, a tanulás – természetesen számítógépről. A feltöltést pedig az okostelefonnal kell elvégezni. Úgyhogy délután is a számítógépé a főszerep. Este, ha marad idő, jöhet a szórakozás. Nem fogják kitalálni: számítógépes játék! Vagyis a gyerek, ha a szülő nem elég energikus (vagy éppen szadista), egész nap a képernyő előtt ül. Akár 10 vagy 12 órát is. Ám ha a kedves papa szadista, akkor erőnek erejével elveszi a digitális eszközöket, és próbálja rávenni a gyereket, hogy legalább annyi időre menjen ki a szabadlevegőre, ameddig leviszi a szemetet. – De gonoszak tudnak lenni egyesek! – fakad ki ilyenkor a gyermek.
És ha már számítógépes játék. Egyesek nemhogy egy képernyőt néznek, hanem egyenesen kettőt. Már ha van. Egyiken a tanár kínlódik, és próbálja (a lehetőségekhez mérten) magyarázni a tananyagot, a másikon a gyerek – főleg, ha a szülő nincs otthon – „lövöldözik” az osztálytársaira. Vagy „autót vezet”. Vagy éppen „focizik” (ha már tornaóra nincs), esetleg „babát öltöztet” és színez – a képernyőn.
Apropó, digitális eszköz. Nem mindegyik gyermek játszik óra vagy szünet közben a többi társával. Van, aki másra használja fel az idejét. És eszét. Persze számítógépen. Feltöri a kódját annak a tesztnek, amelyet a tanár töltött fel a „közös térbe” egy nappal a felmérő előtt. Ezért a diákoknak nem az okoz nagy gondot, hogyan oldják meg a feladatokat, hanem az, hogy miként rontsák el. Elvégre a rossz tanulók mégsem írhatnak színjelest?! Ezért meg kell egyezni, ki hol rontja el egy picit a számítást, hogy a tanár ne vegye észre a turpisságot. És ha már felmérő. Van olyan tanár, aki a puskázás miatt nehéz tételeket ad, így a diáknak sem ideje nincs azokat megoldani, sem lehetősége. Valószínűleg elégedetten dől hátra karosszékében az ilyen oktató, hogy „na, lám, most megetettelek benneteket, senki sem fog tudni puskázni”. Arra már nem gondol, hogy a nagyobb testvérek, akik ugyancsak online vannak, esetleg segítenek a kisebbeknek. Vagy az egyetemista unokatestvér, aki nagy hirtelenjében elküldi a megoldásokat. Így egyesek, úgy tűnik, kiválóan megértették a leckét, mások, akik becsületesen semmit nem írnak (vagy csak nincs nagyobb testvér), rém hülyéknek néznek ki – legalábbis a tanár szemében.
Persze

az is előfordul, amikor a szorgalmas tanár magyarázza a leckét, az egyik diák pedig a program adta lehetőséggel élve egy-két gombnyomással elnémítja a hangját, s ilyenkor rajta röhög az egész osztály.

Persze hangosan – kikapcsolt kamerával. És van olyan tanár is, akinek minden mindegy. Feltölti a felmérő anyagát egy nappal hamarabb, hadd kínlódjon vele a gyermek. A diák azonban nem is tud kínlódni, mert a leckét nem tanulta órán. – Apa, anya, hidd el, ezt a tanárnéni nem is tanította! A szülő pedig előveszi a lexikont, a könyveket, még a Google-t is, és próbál válaszokat adni olyan kérdésekre, amelyekre a segédeszközökkel sem sikerül teljes mértékben. A másnap óra előtt körbeküldött – egyforma! – dolgozatokra pedig néhány nappal később különböző jegyek kerülnek be a nebulóknak. Következtetés: anya, minek törjük magunkat, ha még a tanárnéni sem olvassa el a rögtönzést? Vagy mindenkinek „pofára adja” a jegyet?
És persze létezik a normális hozzáállás. Van, aki nemcsak a saját óráit tartja meg, nem csupán felolvassa unalmasan a leckét a könyvből, hanem saját költségén beszerez táblát otthonra, és úgy ír arra, ahogy az iskolában. Hogy ezzel is próbálja a gyermek figyelmét jobban lekötni. Sőt, külön­órákat is tart az ügyesebbeknek, felkészítőket online-versenyekre. Mert szeretné, hogy a diákok fejlődjenek. Mint ahogy a gyermekek sem egyformák. Egyesek szorgalmasan végigülik a töméntelen időt a képernyő előtt, megoldják a házifeladatokat, és próbálnak nem puskázva, saját erejükre támaszkodva felmérőt írni. Egyszóval tanulni. És

van, akit annyira nem érdekel az egész, annyira nem köti le a távoktatás, hogy egyáltalán nem figyel, nem ír a füzetébe, és nem tanul. Esetleg azt füllenti, hogy „elvették az internetet” a lakásban, esetleg elromlott a számítógép.

Ezzel pedig átveri a tanárokat és/vagy a szülőket. De lehet, hogy éppen saját magát?!
Ezek után már csak egy kérdés marad hátra: meddig tart már ez a távoktatás? Nem csoda, hogy azt mondják viccesen, miszerint ha sokáig tart a távoktatás, a szülők hamarabb kifejlesztik az oltóanyagot, mint a tudósok.