Szörnykoalíció

Minden eddiginél hangsúlyosabb megerősítést és visszaigazolást nyert a magyar nyelvterületen – és politikában – is gyakran emlegetett, Willy Brandt egykori német kancellárnak tulajdonított megállapítás: „összenő, ami összetartozik”. Nem tehetünk róla, hogy ez az első, ami eszünkbe ötlik a magyarországi ellenzéki pártok „egybekelése” kapcsán. Egészen pontosan arról a megállapodásról van szó, amelyet hat alakulat – a Jobbik, a Momentum, az LMP, a Párbeszéd, az MSZP, valamint a DK – vezetői szentesítettek a héten a közös kormányzás alapelveiről. Ezek a pártok a frissen kötött politikai paktum értelmében nagy vonalakban azt vállalták, hogy a demokratikus, szociálisan igazságos, egyben környezet- és klímatudatos, összetartó Magyarországért fognak dolgozni, ha megnyerik a 2022-es országgyűlési választást. Tulajdonképpeni céljuk azonban egyetlen, jól körülírható törekvésben fogalmazható meg: leváltani a Fideszt.
A most összeállt koalíció máris megadta az anyaországban jövőre rendezendő parlamenti megmérettetés alaphangját. Azét a választásét, amelyen a tizenegy évvel ezelőtt elfogadott honosítási törvénynek köszönhetően magyar állampolgárságát meg- vagy visszaszerző több mint egymillió külhoni magyar is élhet szavazati jogával. Éppen ezért az a választás a részvétel lehetőségén túlmenően a határok fölött egyesült magyar nemzet jogán és okán a külhoni magyarok ügye is. Akik számára éppen az elmúlt évtized nemzeti kormánypolitikája ismeretében nem mindegy, hogy milyen politikai erő van hatalmon Budapesten.
De vizsgáljuk csak meg a szóba jöhető alternatívát.

A most összenőtt hatok megállapodásának bejelentésén egyedül a Jobbik elnöke használta a nemzet kifejezést, mégpedig amikor arról beszélt, hogy újra akarják egyesíteni a nemzetet. Amivel egyetlen bökkenő van csupán: nem hiteles.

Az egységes magyar nemzettől ugyanis éppenséggel az ellenzéki pártok igyekeznek távol tartani magukat, amikor nemigen akarnak hallani a külhoni magyar közösségekről, legfeljebb választási kampányok idején. Ők riogatnak 23 millió román vendégmunkással, ők ellenzik a határon túlra juttatott támogatásokat (érkezzenek azok akár védőmaszkok formájában járvány idején), és ugyancsak ők tartják azt az erdélyi magyarokról, hogy többségük megvehető egy marék üveggyönggyel, mint az észak-amerikai indiánok. (Ez utóbbi „gyöngyszem” történetesen egy jobbikos politikus száját hagyta el).

Ha már nemzeti dimenzióban gondolkodunk, ugyan miként lehetne hiteles az a pártszövetség, amelynek Gyurcsány Ferenc az egyik politikai kötőeleme?

Az a politikus, akinek többek között a kettős állampolgárságról is szóló 2004-es népszavazás kiábrándító, megosztó eredményét „köszönhetjük”, és aki megvonná a külhoniak szavazati jogát (tán még a magyar állampolgárságát is). Ugyan mitől lenne rokonszenves ez a politikai konstrukció, ez a kínálat a határon túli magyarok számára?
A fényre frissen kilépett ellenzéki összefogás tulajdonképpen nem más, mint egy, a háttérben egymással régóta együttműködő értékközösség nyílt felvállalása. Hosszú ideje összetartoznak, és most összenőttek. Megszületett a magyar politikai Frankenstein.