Mire számíthatunk Bidenéktől?

Legutóbb talán a 2001. szeptember 11-i terrortámadás idején foglalkozott ilyen sokat a nemzetközi közvélemény az Egyesült Államokkal. Akkor a megtámadott iránti együttérzés és a szolidaritás hangján reagált a nagyvilág, most általános döbbenet kíséri a háborús hangulatú amerikai hatalomváltást. Nagyhatalmakra jellemző módon az amerikai politikai elitet hidegen hagyja a külföldi megítélés kérdése, mindkét oldal számára inkább az a tét, hogy meggyőzze igazáról a kívülállókat.

A demokraták közben Joe Biden békülékenyebb diskurzusával párhuzamosan példátlan bosszúhadjáratba kezdtek. Ma még nehéz megjósolni, hogy ez a „mindenki felforgató trumpista, aki nem ért egyet velünk” mentalitás csak az új adminisztráció széleskörű pozíciószerzésének lezártáig tart, vagy végigkíséri a következő négy évet.
Az amerikaiakat kevésbé, de minket, európaiakat annál inkább érdekel Washington új külpolitikájának alakulása. Joe Bidennek a Demokrata Párton belüli szélsőbaloldali – divatos, de erősen félreérthető megfogalmazásban: progresszista – vonalra is figyelnie kell. Számukra ugyanis Trump méltatlan búcsúja váratlan piedesztált épített. Biden országának imázsjavítását várhatóan összeköti majd a Washingtontól korábban sem idegen ideológiai hadjárattal. Most a demokraták kipécézett külföldi mumusai egyszerűen csak trumpisták lesznek, akik saját hazájuk parlamentjére törnek, ha Amerika nem akadályozza meg őket. Szavakban habkönnyű, konkrét, lényegi kérdésekben viszont nem lesz egyszerű az egymásra találás az öreg kontinenssel.
Az Európai Unió Németország, pontosabban Angela Merkel kancellár vezényletével a tavalyi év végén kereskedelmi egyezményt kötött Kínával. Német szakértők máris egyfajta „eurázsiai kereskedelmi kontinens” születéséről beszélnek. És a befejezés szakaszába lépett a német ipart az orosz energiával még jobban összekötő Északi Áramlat 2 gázvezeték megépítése is. Biden Amerikájának új szövetsége az EU-val így várhatóan megmarad a nagy szavak és ünnepélyes találkozó szintjén.
De

mire számíthat Románia, illetve Magyarország Joe Bidentől, a demokrata amerikai kormányzattól?

George Friedman, az egyik legismertebb amerikai geopolitikai szakértő, az árnyék-CIA-nek is nevezett Stratfor alapítója egy tavaly novemberi interjújában azt mondta, az Egyesült Államok számára katonai szempontból Lengyelország és Románia számít Európa keleti részén. Megemlítette, hogy az amerikaiak Erdélyben, az aranyosgyéresi légitámaszponton fejlesztenek éppen. Románia földrajzi fekvése, fekete-tengeri kijárata, a Washingtonnal kapcsolatban az utóbbi negyed évszázadban folytatott több mint lojális politikája gyakorlatilag lényegtelenné teszi az éppen aktuális amerikai elnök személyét a kétoldalú viszony tekintetében.

Bukarest rugalmasságáról sokat elárul, hogy a most Trumpra kígyót-békát kiáltó bukaresti média, a román politikai elemzők 2017-ben rajongva számoltak be Klaus Iohannisnak a „világ első számú vezetőjénél” tett látogatásról,

ahol az általában karót nyelt szász „Tegyük újra naggyá Amerikát” feliratú baseball sapkával a fején jópofáskodott csak azért, hogy a Fehér Ház „autoriter” lakójának kedvében járjon.
Magyarország ellenben célkeresztbe kerülhet. A NATO keretein belüli jó együttműködés kevés lesz a Trump idején kifejezetten jó magyar–amerikai kapcsolat megtartásához. Ha egy amerikai demokrata párti szimpatizáns ma politizálni akar egy cseppet, akkor Magyarországot a demokratikus folyamatok ellenpéldájaként említi. Ezt most így szokták arrafelé, Biden is tartja magát ehhez. Újra Friedmant idézve: „az amerikai demokraták azt akarják, hogy szeressék őket Berlinben és Párizsban, ezért beálltak ebbe a sorba, és ellenségesen viszonyulnak Magyarországhoz. Ez nem kerül semmibe, ellenben jó pontokat hoz az európai fővárosokban, és Budapesten is oda fognak figyelni az ilyen hangokra". Kérdés, komolyan veszi-e a magyar választópolgárok többsége annak az Egyesült Államoknak a dorgálását, amelyet George W. Bush volt elnök egy banánköztársasághoz hasonlított a választási csetepaté kapcsán.