Nem, nem vagyok kíváncsi, mert tudom, hogy nem lesznek sokan – mondtam halkan félig magamnak, félig hangosan: sajnos az utóbbi időben szinte egyetlen tömegmegmozdulásra sem gyűlünk össze annyian, amennyien kellene. Vagy fogalmazzunk inkább másképp: amennyien korábban. Tudom, a kincses városban sok eseményt szoktak rendezni, egymást fedik a rendezvények, és nem lehet mindenki minden eseményen jelen, főleg, ha azok éppen egyidőben vannak.
A Sétatéren végül néhány száz fiatal (egyesek szerint mintegy ezer személy) vett részt a megmozduláson, ahol számomra meglepő módon többnyire csak fiatalok voltak.
Igaz ugyan, hogy a tüntetést a kolozsvári fiatalok hirdették meg, de hát kérem szépen: nincsenek a városban közéleti személyiségek, politikusok, papok, tanárok? Nincsenek nagybácsik és nagynénik, nagymamák és nagytaták? Akiknek gyerekei, unokái, unokaöccsei, tanítványai, hívei holnap hasonló atrocitásoknak lehetnek elszenvedői?
Semmit nem ér az egész, úgysem tudunk elérni semmit – mondta otthon a fiam. S bár egyetértettem vele, mégis elmondtam: lehet, hogy a románok szempontjából ugyanaz lesz az eredmény, vagyis semmi változást nem érünk el. De szolidárisak kellene lennünk magyar testvéreinkkel, ki kell állnunk az erőszak ellen, hallatni kell hangunkat minél többen. Ha azt látják, hogy csak egy maréknyi embert érdekel honfitársainak sorsa, akkor tényleg nem fog semmi sem változni. Ha óriási tömeg hömpölyögne az utcán, talán jobban felfigyelnének a városban és az országban is. Talán... De így?
Sajnos a mai felgyorsult világban – amikor az egyéni boldogulást tartja mindenki a legfontosabbnak – a közösség erejére, a szolidaritásra és az áldozatvállalásra senki nem ad egy fabatkát sem. Egy-egy ilyen eset és az azt követő békés felvonulás kevés kolozsvári magyarnak éri el az ingerküszöbét. Megelégszünk azzal, hogy egy-egy politikus néha szóváteszi a dolgot, aztán hamar elfelejtjük. És majd jöhet a következő atrocitás. Amely jönni is fog.
Csoma Botond Kolozs megyei RMDSZ-es képviselőn amúgy most sem múlt. Ő – ahogy oly sok esetben – most is megtette a kötelességét,
mert még a parlamentben is felszólalt, és kiállt a helybenhagyott magyarok mellett. De ezt ő sajnos nem tudja megoldani a parlamentben, főleg most választások előtt nem. Nekünk is több áldozatot kellene vállalnunk azokkal szemben, akiket bántalmazás ért. Mert lehet, hogy holnap mi leszünk az áldozatok. Az eset ugyanis nem egyedi, az U szurkolók már sokadik alkalommal ragadtatták magukat hasonló cselekedetre. A közvélemény pedig jobbára hallgat.
Milyen szép lett volna, ha a Sétatérről elindult több száz magyart a Cluj Arena elé érve az U-sok egy jobb indulatú csoportja fogadja. Akik elnézését kérnek a drukkerek nevében, elítélik az ultrák cselekedeteit, a békés együttélésre hívják fel a figyelmet, és kérik a vétkesek példás megbüntetését.
De hát mit várunk tőlük? Hol élünk? Az Emil Boc által emlegetett multikulturális és toleráns városban? Ugyan már! Maga Emil Boc is ugyanolyan magyargyűlölő, mint a többi U-szurkoló.
Vagy mint egykor Gheorghe Funar. Csakhogy a móc intelligensebb, mint elődje, és sokkal jobban palástolja irántunk érzett ellenszenvét. Néha-néha pedig kimutatja foga fehérjét. Most is azt mondta: „semmi sem utal a támadás etnikai indíttatására”.
És ha még igaz is lenne: akkor már nem kell súlyos testi sértés miatt vádat emelni az elkövetők ellen? Mert U-szurkolók? Felfordul az ember gyomra. És még vannak magyarok, akik minden alkalommal képesek Bocra szavazni. Hol van az eszük?
Nyilván merő optimizmus volt részemről, hogy az U-sok együttérző cselekedetét hiányoltam a tüntetésről. Az viszont talán
elvárható lett volna, hogy egy ilyen állítólag toleráns és multikulturális városban ne csak a magyarok tüntessenek, hanem más, román szervezetek is kiálljanak az erőszak ellen.
De senki az égvilágon nem mondta azt, hogy azért ezt nem kellett volna. Egyetlen román hölgy csatlakozott a felvonulókhoz, aki menet közben tudta meg, hogy mi történik a Sétatéren.
Amúgy a kolozsvári CFR futballcsapatának elnöke, a nagybányai származású Cristi Balaj (aki állítólag magyarul is beszél) is azt nyilatkozta a tévében, hogy a bántalmazott magyarokat – akiknél nem volt CFR-sál vagy bármilyen más megkülönböztető jel – nem etnikai hovatartozásuk miatt érte a támadás. Igaz, utána azt is kijelentette, hogy a kolozsvári csendőrök jelentős része az U-t támogatja, nem tudja és nem is akarja végezni a munkáját becsületesen akkor, amikor a CFR-ről és szurkolóinak védelméről van szó. Sőt, újságírói kérdésre azt is elmondta, hogy hiába beszélne a csendőrség vezetőségével vagy éppen Emil Boc polgármesterrel, mert „nyilatkozatok szintjén Kolozsváron minden rendben van”.
Vagyis fejétől büdösödik a hal.
Bő másfél évtized elteltével ismét egy helyi szinten eredményes, tiszteletet parancsoló, ugyanakkor közkedvelt erdélyi-partiumi politikusra hárul a feladat, hogy Románia élére állva elvégezze mások helyett a piszkos munkát.
Furcsának tűnhet, de a közösségi médiában lassacskán immár senkit nem köszöntök fel születésnapján. Megvan ennek is a magyarázata: társadalmunk mérhetetlen felületessége.
A téma örök aktuális: a román tanügyi rendszer, azon belül is elsősorban a közoktatás. A politikusok és a választó nép szerint az óvónők, tanítók, tanárok heti 18 órát dolgoznak, ami botrányosan kevés a polcfeltöltő tanulatlanok heti 40 órájához képest.
Ilie Bolojan új kormánya nagyon nehéz helyzetben van a költségvetési hiány lefaragására hozott intézkedéseivel, amit a közalkalmazottak többsége nem fogad el. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az állami alkalmazottak kellene a legkevésbé tiltakozzanak.
Miközben sztrájkhullám fenyegeti az országot – a közalkalmazottak mindent elkövetnek, hogy kiváltságaikat megőrizzék –, a román államháztartás hiányát csökkenteni akaró Bolojan-kormány kitart eltökélt szándéka mellett.
A napokban egy egyetemi ballagási bulin voltam. A végzősökkel való rövid beszélgetésekből hamar kirajzolódott, hogy a három tanulmányi év végén ugyanolyan sokféleképpen éreznek, mint egykor a saját évfolyamom.
Aki jelen van a közösségi média felületein, óhatatlanul szembe kerül számos reklámmal, valamint ismerősei, barátai által megosztott tartalmakkal. A baj csak, hogy amit látunk, az nem mindig a valóság – a mesterséges intelligencia szüleménye lehet.
Nicușor Dan elnök folytatja a többség kialakítására irányuló műveletet, amelynek célja egy terv kidolgozása a „költségvetési hiány” csökkentésére. Bukarest főpolgármestereként nagyjából ugyanezt próbálta meg.
Most már nem harcoltok a miniszterelnöki posztért, sem a minisztériumokért! Persze, hiszen most dolgozni kell, nem lehet légvárakat kergetni! – fogalmaz a Szociáldemokrata Párt figyelemelterelő manővereire reflektálva a Republica. ro.
A keresztyén egyházi év egyik legfontosabb ünnepe a pünkösd, amely a húsvét utáni ötvenedik napon következik, és a Szentlélek kitöltetését ünnepeljük. Karácsony és a feltámadás ünnepe után pünkösd csupán a „harmadik helyre szorul” a fontossági sorrendben.
Bő másfél évtized elteltével ismét egy helyi szinten eredményes, tiszteletet parancsoló, ugyanakkor ...
Ilie Bolojan új kormánya nagyon nehéz helyzetben van a költségvetési hiány lefaragására ...
Aki jelen van a közösségi média felületein, óhatatlanul szembe kerül számos reklámmal, valamint ...
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.