Gondolatok vírusos időkben az egykori iskolánkról

E vírusos napokon egy találkozás a jelenleg még makkegészséges egykori osztálytárssal, valamint a közelgő kerekévfordulós érettségi találkozónk arra adott alkalmat, hogy felidézzük diákéveinket. Amelyek egyre távolodnak tőlünk, lassan a homályba vesznek. Az apropó természetesen az volt, hogy szünetel a tanítás, nekünk meg eszünkbe jutott, hogy mintegy fél évszázaddal ezelőtt nekünk sem kellett iskolába mennünk vagy három napig, akkora hó hullott Kolozsváron. Persze a hópelyhek senkit sem öltek meg, nem úgy, mint a járvány, amitől a világ ezekben a napokban lebénult.
Az egykori diák nyilván tanáraira emlékszik a legjobban, és nem arra, amit akkor tanult. A maga módján mindegyik pedagógus befolyásolta valamilyen formában fiatalságát, gondolkodását, alakította tanítványa jellemét, gyarapította tudását. Sokukat szerettünk és tiszteltünk, mások „nevelési” módszereivel akkor sem és így utólag sem értünk egyet. Persze két volt osztálytárs között elég nem meglepő módon elsősorban az kerül terítékre, hogy miket nem szerettünk annak idején a jó öreg alma materben.

Egy vírusmentes feketekávé mellett barátommal ott kezdtük a nosztalgiázást, hogy kisebb tragédiaként éltük meg, amikor több száz éves líceumunkat a hatalom egy tollvonással ipari iskolává alakította át.

A múlt század hetvenes éveinek vége felé ugyanis a diktatórikus rendszer kitalálta, hogy minden Romániában született csemetének szakmát kell adni a kezébe. Ehhez iskolák kellettek, a megoldás pedig az volt, hogy minden líceum – az is, amely addig reál és humán tagozattal rendelkezett – átalakult szakközépiskolává. A mi évjáratunk lett az első, amelyik már nem humán vagy reál szakra felvételizett 10. osztály végén, hanem fémforgácsoló szakra. Fogalmunk sem volt, hogy ez mi fán terem, de hát legalább az érettségiig el kellett jutni valahogy.
Nos az átalakulással együtt megjelentek tanári pozíciókban a mérnökök (a legtöbbjüknek semmiféle pedagógiai érzéke nem volt), az iskolák alagsoraiban műhelyeket rendeztek be, és új szakma ütötte fel a fejét: a mérnök-tanár. Egyik kedvencem a diákok által „Ledeburitnak” becézett mérnök volt, aki azzal írta be magát emlékezetembe, hogy tűrhetően focizott, a meccseken pedig szemüvege bugyigumival volt felfogva a fejére. Mesterek már azelőtt is tanítottak a suliban, fő tevékenységük abban merült ki, hogy üldözték az alagsor budijában cigiző diákokat.
Az igazság az, hogy a román tanügyi rendszerben sokat adtak az úgynevezett praktikára vagy műhelyórára, így akarták felkészíteni a nebulókat a szakmák elsajátítására. Ami sosem történt meg, de papíron jól mutatott.

A mi iskolánk műhelyében nagyjából tíz satupad volt és talán egy asztali fúrógép, aminek a közelébe sem engedtek. Így aztán öt évig unos-untalan szeget reszeltünk.

Sosem tudtam meg és ma sem tudom, hova kerültek és mi lett ezekkel az általunk hegyesre reszelt szegekkel. Volt, aki egészen jól reszelt, mások minden egyes darabot elrontottak, még ha hosszú éveken át is reszeltek. Ahogy mindenhez, a reszeléshez is kell némi érzék.
Nyilván a diákok hócipője egy idő után tele lett a szegekkel és a reszelővel, de más lehetőség nem létezett. Hosszú éveken át reszeltek az iskolások, nemzedékről nemzedékre szállt a reszelés titka. Visszagondolva olyan volt az egész, mint egy rossz rajzfilm… Később egy üzemben (kellett volna) gyakorlatoznunk, ahol a melósok azzal hülyítették főleg a lányokat, hogy elküldték kollégájukhoz, kérjenek kölcsön egy violinkulcsot vagy kanyarfúrót…
A diplomamunkánk egy gép volt – sosem tudtam meg, mire jó –, amit természetesen nem mi készítettünk el: egyik kollégánk apjának jóvoltából némi anyagi ellenszolgáltatás fejében egy üzemben állítottak össze. Nekünk annyit kellett tudnunk róla, melyik gombbal indítják be…
Hogy mire volt jó az egész cirkusz a fémforgácsolás körül? Amikor barátommal első nap megjelentünk a munkahelyünkön, az egyik mérnök megkérdezte: esztergán vagy marógépen dolgoznánk szívesebben? Ő ugyanis hajlandó arra tenni minket, amelyikhez jobban értünk. Pislogtunk nagyokat, kicsit köhécseltünk, aztán kiböktük: mérnök elvtárs, előbb tisztáznunk kellene, melyik az esztergapad és melyik a marógép.