Hogy a centenárium évében sok magyarellenes provokációt kellett elviselni, nem meglepő. Sajnos már megszoktuk, régóta edzve vagyunk. Az sem meglepő, hogy sok esetben a sportban is másodrangúnak számítunk. Emlékezhetünk a 90-es évek elejére, amikor egy-egy magyarszereplős mérkőzés esetében a román bemondó vagy szakkommentátor kimondottan az ellenfélnek szurkolt – rosszindulatúan és nyilván etikátlanul. Az erdélyi magyar sportolók is rég megszokták, hogy ötször olyan jónak kell lenniük saját súlycsoportjukban, saját kategóriájukban, saját területükön, hogy elismerjék vagy értékeljék őket, netán felnézzenek rájuk.
Annak is tanúi vagyunk, ahogy Ilie Năstase osztja az észt, ha magyar származású teniszezőt sodor a románok útjába a sorsolás. Közismert, hogy az FCSB patronja mennyire szeret minket, meg úgy általában azokat, akik nem románok és nem ortodoxok. A CFR-t sem viselik sokan a szívükön, holott magyar kötődése már tulajdonképpen nincs is a csapatnak. És akkor mit mondjanak Kilin Tündéék egy kolozsvári U elleni kosármérkőzés után vagy a Sepsi OSK szurkolói egy idegenbeli kiszállást követően? Hadd ne említsük a csíki–bukaresti jégkorongmeccseket, valamint a köréjük köthető történeteket, skandálásokat, amelyek külön fejezetet érdemelnek.
Szóval igencsak megszoktatták velünk, hogy ne érezzük magunkat kényelmesen. És ami ennél is rosszabb: sok esetben meg is szoktuk, fel sem tűnik, zokon sem vesszük. A Diszkriminációellenes Tanács néha-néha megszólal, de többnyire csak hallgat, mint valami a fűben. A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat pedig hiába tesz feljelentést, mert – főleg ugye a centenáriumi évben – többnyire süket fülekre talál. Lehet, egy-két szakszövetség elnöki szintjén el-elhangzik egy ejnye-bejnye vagy éppen egy sajnálom. Talán az is, hogy a rasszizmus megengedhetetlen. De érdemi megoldások még nem születtek. Egyszer Kovács István futballíró két perccel hamarabb lefújt egy labdarúgó-mérkőzést az ő magyarságát pocskondiázó bekiabálások miatt, de hosszú távú következménye mégsem lett az ügynek.
Legutóbb azonban olyan történt, ami engem is kiakasztott. Vagy legalábbis meglepett. Nem arra gondolok, hogy nemrég Pintilii szidni kezdte Ovidiu Hațegant, amiért az állítólag a CFR-t részesíti előnyben. És nem is arra, hogy az említett játékos szerint Kovács István néha magyarul beszél vele meccs közben, hogy ne értsen belőle semmit. Nem. Ezek inkább a vicc kategóriába tartoznak. És arra sem, hogy Ionuț Popa meg akarta ölni az egyik játékosát, a körülötte levőknek kellett lefogniuk a feldühödött szakembert (volt már erre példa korábban is). Hanem arról, hogy az aradi csatárt, János Norbertet – aki állítólag a mérkőzés utolsó pillanataiban kecsegtető helyzetet puskázott el –, úgy szidta, hogy közben a Ferencvároshoz küldte. Felindultságában ugyanis nem azon mérgelődött, hogy játékosa kétballábas, hogy túl éretlen, hanem egyből az jutott eszébe: magyar. Hát akkor menjen ugyebár Budapestre! (Igaz, később hozzátette, a húszéves csatár folyamatosan csúfot űz a labdarúgásból.)
Mennyire ismerős a helyzet. Román kenyeret eszünk? Akkor beszéljünk románul! Ha nem, mars Magyarországra! Nos hát eddig még nem hallottam ilyesmit edzőtől. Vagy legalábbis nem nyilvánosan. Vajon meddig süllyedhetünk még? Mi következhet ez után?
Ion Iliescu elnöktől tanultam meg, hogy a demokráciát nehéz elsajátítani. Közvetlenül az 1989-es forradalom után az ország nem tudott 180 fokos fordulatot venni.
Normális esetben az első reformcsomagnak a politikusokat kellett volna kellemetlenül érintenie – írja publicisztikájában a Rapublica.ro oldalon Ciprian Dîrjan Hunyad megyei kollégiumi tanár.
Bő másfél évtized elteltével ismét egy helyi szinten eredményes, tiszteletet parancsoló, ugyanakkor közkedvelt erdélyi-partiumi politikusra hárul a feladat, hogy Románia élére állva elvégezze mások helyett a piszkos munkát.
Furcsának tűnhet, de a közösségi médiában lassacskán immár senkit nem köszöntök fel születésnapján. Megvan ennek is a magyarázata: társadalmunk mérhetetlen felületessége.
A téma örök aktuális: a román tanügyi rendszer, azon belül is elsősorban a közoktatás. A politikusok és a választó nép szerint az óvónők, tanítók, tanárok heti 18 órát dolgoznak, ami botrányosan kevés a polcfeltöltő tanulatlanok heti 40 órájához képest.
Ilie Bolojan új kormánya nagyon nehéz helyzetben van a költségvetési hiány lefaragására hozott intézkedéseivel, amit a közalkalmazottak többsége nem fogad el. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az állami alkalmazottak kellene a legkevésbé tiltakozzanak.
Miközben sztrájkhullám fenyegeti az országot – a közalkalmazottak mindent elkövetnek, hogy kiváltságaikat megőrizzék –, a román államháztartás hiányát csökkenteni akaró Bolojan-kormány kitart eltökélt szándéka mellett.
A napokban egy egyetemi ballagási bulin voltam. A végzősökkel való rövid beszélgetésekből hamar kirajzolódott, hogy a három tanulmányi év végén ugyanolyan sokféleképpen éreznek, mint egykor a saját évfolyamom.
Aki jelen van a közösségi média felületein, óhatatlanul szembe kerül számos reklámmal, valamint ismerősei, barátai által megosztott tartalmakkal. A baj csak, hogy amit látunk, az nem mindig a valóság – a mesterséges intelligencia szüleménye lehet.
Nicușor Dan elnök folytatja a többség kialakítására irányuló műveletet, amelynek célja egy terv kidolgozása a „költségvetési hiány” csökkentésére. Bukarest főpolgármestereként nagyjából ugyanezt próbálta meg.
Bő másfél évtized elteltével ismét egy helyi szinten eredményes, tiszteletet parancsoló, ugyanakkor ...
Ilie Bolojan új kormánya nagyon nehéz helyzetben van a költségvetési hiány lefaragására ...
Aki jelen van a közösségi média felületein, óhatatlanul szembe kerül számos reklámmal, valamint ...
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.