Búcsú egy korszaktól

Egy év kényszerű szünet után éppen tizenkét esztendővel ezelőtt indult ismét útjára az Erdélyi Napló. Mintha tegnap lett volna az alakuló gyűlése: egy szép őszi napon új reményekkel, de a régi hittel és erkölcsi tudattal vágtunk neki a lap szerkesztetésének. Gondolatban akkor öt évet adtam maguknak. Úgy gondoltam, annyit még biztosan kibír a nyomtatott sajtó. Több mint kétszer annyi lett belőle, de az elkerülhetetlen mégis bekövetkezett.

A miértekre többféle magyarázat létezik, de a tények mégiscsak szomorúak.

Az olvasási szokások gyökeres megváltozásával, a közösségi média és a megannyi (sokkal nagyobb profitot termelő) internetes portál megjelenésével világossá vált, hogy a nyomtatott sajtót lehetetlen fenntartani. Lassan kihal az a generáció, amelyik még igényt tartott a média eme formájára. Akik szerették, ha kezükben megzörrent az újságpapír, és a reggeli kávé mellé elengedhetetlen kelléknek tekintették a nyomtatott lapot.

Nem is olyan régen még ritka volt az olyan erdélyi magyar család, amelyik ne járatta volna a helyi napilapot, és melléje még rendeltek egy heti rendszerességgel megjelenő kiadványt,

esetleg művészeti folyóiratot. Mindenki igénye és ízlése szerint fizethetett elő a különféle kiadványokra, hogy aztán a család apraja-nagyja kézről kézre adja őket. Iskolás koromban állandó összetűzésbe kerültem édesanyámmal, mivel a leves kanalazása, a második elfogyasztása közben rendszerint a vizeskancsónak támasztott újságot olvastam. A (rossz) szokás apai ágon öröklődött, már nagyapám is evés közben böngészte át a napi sajtót. Mások a munkahelyükön olvasták ki egy szuszra a napilapot. Esetleg azt, amibe az uzsonna volt csomagolva. Az olvasási szokások eltérőek lehettek, de az újság nélkülözhetetlenné vált. A nagymamák először a halálozási rovatot olvasták el, a meglett emberek a sportrovat mellett a politikai hírekbe is belenéztek, de még a gyerekek is találtak maguknak való érdekes írásokat.
Korosztályom számára a (lap)olvasás családi hagyománynak számított, a gyerekek úgy nőttek fel, hogy valamelyik asztalon, széken, polcon mindig kallódott legalább egy újság. Akkoriban még az emberekre mondták, hogy intelligensek, nem a gépekre. Az olvasó nem azt olvasta (millió nem kért reklámtól beszennyezve), amit egy előreugró ablak mutatott neki, hanem amit választott az újságosstandok színes palettájáról.
A sokszínű nyomtatott sajtókiadványok szerkesztőségeinek bája éppen abban rejlett, hogy mindegyikük igyekezett egy problémát más-más megközelítésből tálalni, magyarázni. Ma az uniformizált pár soros hírvilágban élünk, amely ritkán kínál háttér-információt, nem jár utána a dolgoknak, ilyesmire már nincs idő, hisz lemaradunk a következő hírről. Így lesz a tájékoztatás és a tájékozódás felszínes, mélység nélküli. Nincs beszélgetés, közös gondolkodás, agytréning – és ez nagyon meglátszik a cikkek minőségén. Az újságírás átalakult, az olvasási szokások úgyszintén.
A klasszikus újságírás végnapjait éljük. A nyomtatott sajtó megszűnése egyben egy életforma végét is jelenti. Azt, amikor kimentünk a postaládáig, elszaladtunk az újságárusig. Tudtuk, mikor érkezik a friss lap, és dühösek voltunk, ha a postás késett.
Közel harmincéves újságírói pályám végére valószínűleg most kikerül a pont. Mindazonáltal

hálás vagyok a sorsnak, hogy egy olyan közösség tagja lehettem, melynek osztottam erkölcsi nézeteit, hagyományokat felkaroló értékeit, a nemzet iránti elkötelezettségét,

ahol soha a kollégák között nem hangzott el egy hangos szó, és senki sem akarta a másikra erőszakolni véleményét. Több millió leütés, sok ezer cikk, több száz lapszám, boldog idők és nehéz napok után nyugodt lélekkel elmondhatjuk: igazi férfimunka volt!