HIRDETÉS
Nagyjából tízéves koromban két labdarúgócsapat összetételét fújtam kívülről: az egyik a brazil válogatott volt – Pelével, Gersonnal, Tostaóval és a csapatkapitány Carlos Albertóval –, a másik pedig az Aranycsapat. Érthető, hiszen a brazilok voltak a világbajnokok, Puskásék teljesítménye pedig még nem is volt olyan távoli emlék a 70-es évek elején, hogy apáinktól ne hallottuk volna állandóan a csapat névsorát. Az 1953. november 25-én lejátszott angol–magyartól sem telt el még olyan sok idő, hogy a gyerekek ne az Aranycsapatot bálványozzák: a grundon csupa Puskások, Bozsikok, Cziborok futkároztak, a kapuban pedig az „új Grosics” védett.
Azóta jó néhány évtized eltelt, és manapság is ugyanazokat tartják a kölkök példaképnek, akiket mi négy-öt évtizeddel ezelőtt. Pedig felnőtt már jó néhány generáció, ám kevesen emlékeznek például az 1986-os vb-n részt vett válogatott tagjaira.
Miért égett ennyire bele a köztudatba az Aranycsapat? Az egyik válasz kézenfekvő: azóta sem akadt olyan magyar válogatatott, amelyik hasonló eredményekkel büszkélkedjen. Bár később is születtek remek magyar labdarúgók, soha többé nem állt össze olyan nemzeti tizenegy, amelyik a fél világot végigverje. Ennél sokkal érdekesebb azonban, hogy a magyar válogatott minden idők legkiemelkedőbb eredményének szakemberek és laikusok egyaránt a londoni győzelmet tartják. Pedig az „csak” egy barátságos találkozó volt. Még akkor is, ha Magyarországon javában tombolt a Rákosi-korszak, és az egész kommunista tömb úgy fogta fel a sikert, mint a kapitalistákra mért csapást. A wembley-i 6–3 mérföldkőnek számít a magyar – és általában a világ – labdarúgásában, noha azelőtt és azután is értünk el kiemelkedő eredményeket. Az első nagy siker még az 1938-as franciaországi világbajnokságra nyúlik vissza, ahol a magyar válogatott ezüstérmet szerzett. Talán erre emlékeznek a legkevesebben, pedig a sorrendben harmadik vb-n csak az olaszok győzték le a mieinket. Tegyük hozzá, az akkori szövetségi kapitány egy Dietz Károly nevű ügyvéd volt, aki egyben Budapest rendőrfőkapitányaként is működött. Aztán 1954-ben jött még egy vb-ezüst, és három olimpiai aranyérem 1952-ből, 1964-ből és 1968-ból, amit már csak kevesen emlegetnek. Ám a „hatháromról” minden kisiskolás tud…
Tulajdonképpen elég egyszerű a magyarázat arra, miért íródott be a közösségi emlékezetbe és a történelembe a londoni mérkőzés, amiről versek, dalok, filmek és színházi előadások születtek (a siker dátuma ugyanakkor 1993 óta a magyar labdarúgás napja). Mindenekelőtt az angol válogatott a mérkőzés időpontjában hazai pályán kilencven (!) éve veretlen volt. Tehát a magyar volt az első nemzeti tizenegy, amelyiknek sikerült majdnem egy évszázad után legyőznie a magát focinemzetnek tartó angolokat a saját otthonukban. Ez az elsőség adott súlyt az eredménynek, olyan volt a világ számára, mint a Mount Everest első megmászása, az első ember a Holdon, vagy az első sportoló, aki 10 másodperc alatt futotta a száz métert.
Az emberiség történetében mindig kellettek elsők. A másodikra pedig senki sem emlékszik. Ez lehet a titka a „hathárom” jelentőségének és feledhetetlenségének.
A közélet évtizedes gúzsa nemhogy lazulna, de egyre inkább a hetvenes-nyolcvanas évek hangulatát idézi. Vajon meddig hiheti még a politikum, hogy neki ez a kiváltság kijár?
Felértékelődnek a légi közlekedés lehetőségei, és ezzel a magyar kormány is tisztában van. És mivel Budapest nem építhet autópályákat Erdélyben, és egymagában a vasúti infrastruktúrát sem korszerűsítheti, egyelőre marad a légi összeköttetés bővítése.
Elfogadhatatlan – az utóbbi időben ez a legtöbbet használt szava az RMDSZ vezetőinek. Egy-egy kormányzati intézkedés után olyan átéléssel, magabiztossággal mondják bele a kamerákba ezt a szót, mintha ettől bármi változna.
A kultúra az a terület, ahol nemigen lehet mismásolni. Képtelenség félig elkészült előadást bemutatni, részben kész könyvet vagy újságot kiadni, befejezetlen festményt kiállítani. Pedig adtak már át nem teljesen elkészült autópálya-szakaszt Romániában.
Amikor a Bihar megyei magyarok már-már azt hiszik, hogy „fegyverszünet” vagy valamiféle „békeszerződés” van kialakulóban a két magyar párt között, és végre le lehetne kicsit ereszteni, azonnal kiássa valaki az újabb csatabárdot.
Nemcsak Székelyföldön, hanem szerte Erdélyben megrázta a magyar közvéleményt a jogtalan román temetőfoglalás, amit legtöbben olyan határ túllépéseként értékelnek, amire nem igazán vállalkozott eddig a román hatalom.
Nem tudom, milyen politikai érdekek állnak az úzvölgyi történések hátterében, azt azonban látom, hogy ha nem állunk talpra, végünk. Az Úzvölgye csak egyik példája annak, ami történik. A hatalom által támogatott folyamatnak vagyunk az áldozatai.
Érdemes bepillantani a mezőgazdasági szakkiállítások mezőgép-, növényvédőszer- vagy vetőmagkínálatába, hogy rájöjjön az ember, az agrárágazat olyan terület, amiben nemhogy szégyellni való nincs, de a gazda egyenesen büszke lehet arra, amivel foglalkozik.
Miközben nincs helye sem fölényes kisajátításnak, sem a keresztyén értékek szellemében a „migránstámogatónak” titulált pápa bírálatának, több százezer román állampolgár nyert lelki feltöltődést Ferenc pápa történelmi látogatása idején és azt követően.
Az idősebb korosztály bizonyára emlékszik még – a fiatalok pedig nem is tudják, mit vesztettek –, mekkora izgalommal lestük a postást kora reggel, hátha aznap bedobja ládánkba a régen várt levelet.
Felértékelődnek a légi közlekedés lehetőségei, és ezzel a magyar kormány is tisztában ...
Elfogadhatatlan – az utóbbi időben ez a legtöbbet használt szava az RMDSZ vezetőinek. Egy-egy kormányzati intézkedés ...
A kultúra az a terület, ahol nemigen lehet mismásolni. Képtelenség félig elkészült előadást ...
