Nagyjából tízéves koromban két labdarúgócsapat összetételét fújtam kívülről: az egyik a brazil válogatott volt – Pelével, Gersonnal, Tostaóval és a csapatkapitány Carlos Albertóval –, a másik pedig az Aranycsapat. Érthető, hiszen a brazilok voltak a világbajnokok, Puskásék teljesítménye pedig még nem is volt olyan távoli emlék a 70-es évek elején, hogy apáinktól ne hallottuk volna állandóan a csapat névsorát. Az 1953. november 25-én lejátszott angol–magyartól sem telt el még olyan sok idő, hogy a gyerekek ne az Aranycsapatot bálványozzák: a grundon csupa Puskások, Bozsikok, Cziborok futkároztak, a kapuban pedig az „új Grosics” védett.
Azóta jó néhány évtized eltelt, és manapság is ugyanazokat tartják a kölkök példaképnek, akiket mi négy-öt évtizeddel ezelőtt. Pedig felnőtt már jó néhány generáció, ám kevesen emlékeznek például az 1986-os vb-n részt vett válogatott tagjaira.
Miért égett ennyire bele a köztudatba az Aranycsapat? Az egyik válasz kézenfekvő: azóta sem akadt olyan magyar válogatatott, amelyik hasonló eredményekkel büszkélkedjen. Bár később is születtek remek magyar labdarúgók, soha többé nem állt össze olyan nemzeti tizenegy, amelyik a fél világot végigverje. Ennél sokkal érdekesebb azonban, hogy a magyar válogatott minden idők legkiemelkedőbb eredményének szakemberek és laikusok egyaránt a londoni győzelmet tartják. Pedig az „csak” egy barátságos találkozó volt. Még akkor is, ha Magyarországon javában tombolt a Rákosi-korszak, és az egész kommunista tömb úgy fogta fel a sikert, mint a kapitalistákra mért csapást. A wembley-i 6–3 mérföldkőnek számít a magyar – és általában a világ – labdarúgásában, noha azelőtt és azután is értünk el kiemelkedő eredményeket. Az első nagy siker még az 1938-as franciaországi világbajnokságra nyúlik vissza, ahol a magyar válogatott ezüstérmet szerzett. Talán erre emlékeznek a legkevesebben, pedig a sorrendben harmadik vb-n csak az olaszok győzték le a mieinket. Tegyük hozzá, az akkori szövetségi kapitány egy Dietz Károly nevű ügyvéd volt, aki egyben Budapest rendőrfőkapitányaként is működött. Aztán 1954-ben jött még egy vb-ezüst, és három olimpiai aranyérem 1952-ből, 1964-ből és 1968-ból, amit már csak kevesen emlegetnek. Ám a „hatháromról” minden kisiskolás tud…
Tulajdonképpen elég egyszerű a magyarázat arra, miért íródott be a közösségi emlékezetbe és a történelembe a londoni mérkőzés, amiről versek, dalok, filmek és színházi előadások születtek (a siker dátuma ugyanakkor 1993 óta a magyar labdarúgás napja). Mindenekelőtt az angol válogatott a mérkőzés időpontjában hazai pályán kilencven (!) éve veretlen volt. Tehát a magyar volt az első nemzeti tizenegy, amelyiknek sikerült majdnem egy évszázad után legyőznie a magát focinemzetnek tartó angolokat a saját otthonukban. Ez az elsőség adott súlyt az eredménynek, olyan volt a világ számára, mint a Mount Everest első megmászása, az első ember a Holdon, vagy az első sportoló, aki 10 másodperc alatt futotta a száz métert.
Az emberiség történetében mindig kellettek elsők. A másodikra pedig senki sem emlékszik. Ez lehet a titka a „hathárom” jelentőségének és feledhetetlenségének.
Megosztott társadalomban élünk, legalábbis Magyarországon és Szlovákiában biztosan. Megosztott, ugyanakkor ellentétes, sőt sokszor gyűlölködő. Jóformán ugyanazt a színű tárgyat is képesek egyik térfélen zöldnek, másikon sárgának beállítani.
Valószínűleg mindannyian érezzük, hogy e merénylet több annál, hogy egy magányos elkövető tette. Nem Fico múltjának, hanem sokkal inkább jelenének szól. Az pedig rendkívül sajnálatos, hogy a 21. század Európai Uniójában ilyesmi megtörténhet.
A diktatórikus politikai hatalom természeténél fogva mindig irtózott a sajátjától eltérő világnézettől. Ezeket a beidegződéseket mentették át az 1989 után létrejött politikai alakulatok is, amelyek a kommunista ideológiában gyökereznek.
Varga Judit igazszágügyi miniszter exférje, Magyar Péter új pártot alapít. Komolyan gondolhatja-e bárki, hogy a „csalódott fideszesek” elegen vannak a rendszer megbuktatásához? Ami nem sikerült az ellenzéki pártoknak, mitől működne Magyar Péter esetében?
A székelyföldi autonómiaharc felemásra sikeredett. Mindenki beszél róla, azonban az erdélyi magyar politikusok egy része nem hisz benne, és ezt megérzik az emberek. Nem elég az autonómiáról évente egyszer-kétszer szépeket mondani és írni.
A három évtizede összeszámolt több száz gazdából 3-4 ha maradt, akik földből próbálnak megélni. A fél tucat faluból álló község szántóföldjeit egyetlen agrárvállalkozó vásárolja fel. Az új földbirtokos impériuma ezer hektárhoz közelít.
„Csak nehogy a CFR-hez jöjjön!” „Remélem, Mutu edzőként nem teszi be a lábát a Fellegvárra!” – Ehhez hasonló szurkolói vélemények láttak napvilágot néhány hónappal ezelőtt, amikor a bukaresti sajtó megszellőztette a lehetséges edőváltást Kolozsváron.
Nagy kérdés, hogy a szélsőséges román pártok legsötétebb időkre emlékeztető kínálatának rajongói tábora megáll-e a szavazói paletta egynegyedénél, vagy további ,,izmosodás” után elsöprik a trónkövetelő kormánypártok ötven százalék körüli támogatottságát?
A román állam és a helyi tanácsok nagyvonalúan kivonultak az egyházi tulajdonú iskolaépületek felújítási terheiből. Bukarest úgy tesz, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a mi dolgunk templomaink csendjében imádkozva, kegyes gondolatok ápolásával foglalkozva, a világ dolgaitól elzárkózni, mert azt befolyásolni már nem a mi feladatunk. Szép elképzelés, de veszedelmes.
Megosztott társadalomban élünk, legalábbis Magyarországon és Szlovákiában biztosan. Megosztott, ...
Valószínűleg mindannyian érezzük, hogy e merénylet több annál, hogy egy magányos elkövető ...
Mutu helyére azt az Andrea Mandorlinit akarták kinevezni a kolozsvári CFR edzőjének, akit a Deac–Camora fémjelezte ...
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.