Turistacsalogatás helyett mindent felver a gaz

Ha Magyarországon vagy Nyugat-Európában élő ember lennék, Románián átutazva megrémülnék. Az elképesztő rendetlenséggel – a szemetes környezettel és az utak menti embermagasságú gazzal – a román–magyar határtól a portugál tengerpartig sehol máshol nem találkozik az ember.
Mivel az idei év Európa-szerte az otthon nyaralás esztendejének számít, arra számítottam, hogy a nálunk is felerősödő itthoni szabadságolás kampányának jótékony hatása lesz. Az országutakat kezelő állami vállalat a helyi önkormányzatokkal karöltve legalább az utak mellől levágja a burjánt és összeszedi az eldobált műanyagpalackokat. Amit az is indokolna, hogy

szeptember végén helyhatósági választásokat tartanak, így magától értetődő lenne, hogy elöljáróink legalább a kinézetre adnak.

Ezzel szemben elszomorító, amivel erdélyi utazásaim során találkozom főleg Kolozs, Maros, Szilágy, Fehér és Bihar megyében. De nyugodt lélekkel sorolhatnám a többi régiót is, ahol mostanában nem fordultam meg, de a lesújtó tavalyi emlékeim minden bizonnyal idén is megismétlődnének. A Kárpátokon túli területeket meg sem említem, mert az már a Balkán bugyra, ahova nem szívesen megyek sem kirándulni, sem nyaralni. Egyes vélemények szerint ilyen szempontból ma már alig van különbség Románia különböző régiói között: a bukaresti hatalomnak száz év alatt teljes mértékben sikerült lezüllesztenie Erdélyt is.
Számomra mégis furcsa, hogy miközben az országból több millió ember megfordult vagy megfordul ma is Európa tőlünk nyugatabbra eső részeiben – ahol nemcsak magasabb fizetések, hanem összehasonlíthatatlanul rendezettebb környezettel találkozik –, ennek alig van nyoma az itthoni településeken.

Soha nem értettem, hogy a polgármesteri hivatalok miért nem kötelezik a földek tulajdonosait arra, hogy területüket tisztán tartsák. Hogy legalább az utakra kiérő parcellákat letakarítsák,

így az utász vállalatoknak könnyebb lenne a fennhatóságuk alá tartozó zöld sávok kaszálása. Vannak persze kivételek, de ahogyan egyik polgármester ismerősöm meséli, a települések vezetőinek többsége a helyhatósági törvényt sem ismeri, ami alapján a munkáját kellene végeznie. Ha valaki nem ismeri az ide vágó jogszabályokat, akkor nyilván fogalma sincs arról, milyen törvénycikkelyek alapján lehetne kötelezni az ingatlantulajdonosokat, hogy a településen belül lekaszálják a kerítés menti zöldövezetet, kitakarítsák az árkokat vagy megjavítsák a düledező kerítést. De ugyanez érvényes az utak menti külső földterületekre is, hiszen ma már a legtöbb birtoknak gazdája van.

Az sem mentség, hogy az örökösök külföldön tartózkodnak. Onnan is ki lehet fizetni a büntetést, ha egy önkormányzat komolyan veszi feladatát,

és ad arra, hogy a helyben lakó és a turista egyaránt jól érezze magát a településen, és ne meneküljön onnan a rendetlenség miatt.
Az elmúlt hetekben számomra a legnagyobb csalódást egyik kedvenc kirándulóhelyem, Torockó és környéke jelentette. Idén is sok magyar és román turista látogat ide – hétvégeken minden környező menedékház zsúfolásig tele van –, az utak mellett mégis ott sárgul a tavasz óta le nem kaszált gyom. Legalább a falvak bejáratait tehetnék turistabaráttá: elképesztő az a trehányság, ami az itteni magyar önkormányzatot is jellemzi. Nyilván nincs egyedül, és „jól beilleszkedik” a romániai trendbe, csak éppen az a szomorú, hogy ide százával jönnek a turisták, míg máshol elvétve akad egy-két látogató.
Említhetném a Szilágyságot is, ahol a helyhatósági választások előtt éppen útépítési, útkorszerűsítési kampány zajlik, de érdekes módon ez nem terjed ki arra is, hogy a települések arculata és az azokat összekötő utak menti zöldövezet miként mutat. Az utak mentén itt-ott persze találkoztam gaznyíró munkásokkal, de vajon mekkora a hatékonysága e tevékenységnek olyan körülmények között, amikor a rengeteg megdolgozatlan nadrágszíjparcella embermagasságú burjántengere ontja a beért gyomnövénymagvakat az út mindkét oldalán? A mai állapotokhoz képest a kommunista rendszerben településeink arculata a korabeli rossz utakkal együtt is sokkal rendezettebb volt.

Mindenről lerí, hogy semminek nincs gazdája.

Sok emberből kiveszett saját birtokának a gondozása és tisztán tartása is, miközben nincs lelkiismeret-furdalása a közösségi terek elhanyagoltsága miatt. Másfelől a helyi önkormányzatok nem végzik a munkájukat. A polgármesterek és a helyi önkormányzatok többsége nem ismeri feladatát, nincs tisztában azzal, hogy közössége mit vár el tőle. A rendezett környezet legtöbb esetben ugyanis nem megfizethetetlen befektetést jelent a helyi és a megyei önkormányzatok számára, hanem a meglévő források ésszerűbb kihasználását.
Ezt a helyi közösség követelheti meg elöljáróitól. Ha viszont ez az elvárás hiányzik, a politikusok tucatnyi mandátum után sem változnak jó irányba.