Finn jégkockák a kánikulában: halszagú rokonaink, vagy européerek?

Akárcsak a lengyeleket, a finneket is illik szeretni. Közép-Európában, magányosan igencsak felértékelődik egy távoli atyafi, a finnek. Az érdeklődés irántuk a XIX. század második felében erősödött fel. Itt érdemes megemlíteni Színnyei József nevét, aki a kiegyezés után ösztöndíjjal került a rokonokhoz. Megállta a helyét, vendéglátói szerint ő sajátította el legjobban a finn nyelvet, emellett magyar darabokat mutatott be, s magyar nyelvkönyvet is szerkesztett.

Mint zenei újságírónak Vikár Béla etnográfus, népzenegyűjtő neve is bevillan. „Vikár Béla Kalevalája már az alkotó életében szimbólummá vált, a magyar irodalom klasszikus írásai közé emelkedett – értékelte munkásságát Csepregi Márta professzor – Nagy hatással volt Kosztolányira, József Attilára, Juhász Ferencre. Az öt teljes magyar Kalevala-fordítás közül mindig is Vikáré lesz a legismertebb.”

A magyar polgárosodás idejében azért nem mindenki lelkesedett e családi kötelékért, hamar ráaggattak jelzőket „halszagú rokonainkra”.

A mentalitáskülönbségek az elmúlt évszázadban is láthatóak voltak, így kaján honfitársaink jóvoltából számos vicc született. „A finnek rendkívül egyenes emberek, egyetlen hátsó gondolatuk sincs. De első se!” – idézhetjük például az egyik, még nyomdafestéket tűrő mondást. Minden bizonnyal a finn anekdotatárban is van hasonló bonmot a magyarokról.

Nálunk a családban az északi nép tisztelete erősen élt. Édesanyám a Szegedi Egyetemen finnül is tanult, nagyapám sokat mesélt az orosz-finn háborúról, amiben magyar önkéntesek is segítették a honvédő hősöket. Később, 2014-ben interjút készítettem Boleratzky Lóránd egyházjogásszal, aki ösztöndíjasként élte végig a nehéz időszakot Helsinkiben. Egy története a sok közül: „A háború tehát Finnországban is utolért, de a harcoknak voltak tragikomikus pillanatai is. Amikor a szovjetek 1944-ben nagy erőkkel Helsinkit bombázták, az első pokolgép a szovjet nagykövetséget találta telibe. A finn tűzoltóság nem sietett oltani a tüzet, így a rezidencia porig égett.”

Az 1952-es Helsinki olimpián egy állítólagos távoli rokonunk, Csermák József kalapácsvetésben állhatott a dobogó legmagasabb fokára. Erre a családunk igen büszke volt.

Haladjunk néhány esztendőt! A Szabad Európa az 1956-os Forradalommal kapcsolatban beszámolt arról, hogy Einojuhani Rautavaara finn zeneszerző A bánya címmel komponált operát a magyar szabadságharcról (1963-ban fejezte be), a darabot később az Operaház is bemutatta.

A finnek megítélése egyébként a kommunista Magyarországon pozitív volt. Urho Kekkonen államfő igazi reálpolitikusként regnált. A Szovjetunióval kiváló kapcsolatokat tartott fenn, ennek nyomán mi is nagyon szerettük a finneket. Egyébként ez az orientációjuk a gazdaságra is jó hatással volt. A finn-magyar kulturális kapcsolatok virágoztak, az egyetemek közötti együttműködés példás volt, Budapest egyik legforgalmasabb útját is Helsinkiről nevezték el. Az 1962-es Helsinki Világifjúsági Találkozón (VIT) mi is népes küldöttséggel vettünk részt.

Kazimir Károly sztárrendező 1979-ben mutatta be a0nnek nemzeti eposzának, a Kalevalának színpadi adaptációját, a Körszínházban és a Thália színházban játszott darab a magyar színházi élet igazi kimagasló eseményének számított.

Eközben egyre több vendégművész is érkezett északról, legemlékezetesebb számomra Anja Silja fellépése Richard Strauss Salome című operájának címszerepében. A világhírű szoprán az úgynevezett „Hétfátyol táncot” – az operabarát ifjak nagy örömére – igencsak neglizsében járta végig. A finn írók is egyre népszerűbbek lettek kishazánkban. Mika Waltari történelmi regényeit mind végigolvastam.

Első finnországi utamat nagy izgalommal vártam. 1977-ben a Közgazdasági Egyetem Chorus Oeconomicus vegyes karával egy úgynevezett kóruscserére készültünk rokonainkhoz. Az északi ország kóruskultúrája példamutató volt, minden valamirevaló város és intézmény működtetett színvonalas dalárdát. Ezek élén gyakran magyar karnagyok álltak.

Indulás előtt beástam magam a könyvtárba, s mindent tudni akartam a finn kultúráról és a történelemről. Akkortájt a MAHART-nál (Magyar Hajózási Rt.) töltöttem szakmai gyakorlatomat, s ott találkoztam egy fiatal hajóstiszttel, akit valami miatt eltiltottak fél évre a fedélzeti munkától. A pletykák szerint az ifjú „tengeri medve” Leningrádból nagy mennyiségű vodkát csempészett Helsinkibe, vissza fuvarként farmernadrágok szerepeltek. A finnek iránt érdeklődve sablonos választ kaptam: „Tudod a finn nők mind olyanok, hogy…” Helsinki nevezetességei után kutatva sem változott a téma: „Ott van egy olyan utca, ahol…” Az elhangzottakat nem részletezem.

Utunk Moszkván keresztül vezetett, majd átültünk a Leningrád-Helsinki vonatjáratra. A határállomáson mindenre kiterjedő vámvizsgálatnak vetettek alá szovjet elvtársaink,

de szerencsére senkinél nem találták meg a dugi valutát, s a szeszesitalok nagy mennyiségéért sem szóltak. Ennek a ténynek később igencsak hasznát vettük: a csempészárut többszörös haszonnal adtuk el a szomjas finn barátainknak. Egy adat, a félliteres orosz vodkát mintegy 50 forintért vásároltuk itthon, odakinn ennek tízszereséért értékesítettük. (Akkori kezdő fizetésem 3000 Ft volt).

A határállomásra, Imatraba érkeztünk, s egy új világ szele csapott meg minket. Szálláshelyünkön, a patyolat tiszta idősotthonban a függöny és az ágynemű színe megegyezett, a szovjet bizonytalanság után egy megnyugtató közegbe kerültünk. Vendéglátóink kedvesek voltak, s ez megmaradt utunk végéig.

A házigazdák igen praktikusan, és valljuk be takarékosan gondoskodtak rólunk. Gyárakba vittek el minket, s látogatást tettünk a Helsingin Sanomat újság szerkesztőségében is. A vendéglátók gondoskodtak az ebédről, mi pedig kis koncerttel háláltuk meg „jóságukat”. Egyébként számos finn ételspecialitást megkóstoltunk, közöttük a legkülönlegesebb a kalakukko, a rozscipóban sült hal volt. Az étek az 1978-ban bemutatott Picasso kalandjai című svéd filmben is felbukkan, a finn dizőz énekli úton-útfélen, őrületbe kergetve e dallal a spanyol festőt (a svédek sem mentek szomszédba egy kis rosszmájúságért).

Helsinkit kedves, élhető városként ismertem meg. A metropoliszban megmaradtak még az orosz éra, a Finn Nagyhercegség építészeti emlékei. Megismerkedhettünk a modern finn építészet kiváló képviselőinek alkotásaival. Itt említem Alvar Aaltót, a Finlandia palota megálmodóját vagy a főváros Főpályaudvarát tervező Eliel Saarinent. Vidéken és a külső kerületekben az egykori faépületeket is meghagyták. A várost róva felfigyeltünk Helsinki főutcájának névadójára, Mannerheim marsallra. A hadseregtábornok eredményesen vezette seregét a finn-szovjet háborúban, s később is ügyesen lavírozott a náci Németország szövetségeseként. Itthon elhallgatták nevét, hiszen a nemzeti hős – az ötszörös túlerőben lévő – „legyőzhetetlen” szovjet hadsereget alázta porig.

Ottlétünk egyik legnagyobb élménye helsinki modern építészetének gyöngyszemében, a Sziklatemplomban rendezett fellépésünk volt.

Népes hallgatóság előtt mutatkoztunk be, a műsoron a magyar művek mellett olyan finn szerzemények is szerepeltek, mint Pacius Finn dala magyarul és finnül, amit második himnuszként tartanak számon testvéreink. Helsinkiben szállásunk az egykori Olimpiai Stadion mellett volt, így éjszakánként, mikor virágos jókedvben tértünk haza, mindig megcsiklandoztuk Paavo Nurmi, ahogy a magyar köztudatban élt a ,,derék futó” szobrának talpát. Egyébként a késői útjainkon rengeteg ittas emberrel találkoztunk, a földön heverőket a mentők gyűjtötték be folyamatosan.

1985-ben ismét Finnországba látogattunk, a már jól ismert szovjet expresszel léptünk ismét finn földre. A szaunázás és a gyárlátogatások itt is fontosak voltak, s felléptünk egy halételekre specializálódott étteremben, ahol bőséges ebéddel kedveskedtek nekünk. Soha ennyi kaviárt és lazacot nem „vágtunk be” mint itt, aminek azért meglett a böjtje.

Ez az út az emberi kapcsolatok miatt volt emlékezetes. A kórustagok gondoskodtak rólunk, minket feleségemmel egy kedves mérnök, Heikki és családja fogadott be. A családfő súlyosan mozgássérült volt, de teljes életet élt. Munkája mellett szakértőként is alkalmazták: az akadálymentes üzleteket térképezte fel munkatársaival, s igen nagy szégyent jelentett egy firmának, ha alkalmatlannak találták boltját a fogyatékkal élők fogadására. Életvidám embernek ismertük meg, az egyik közös rendezvényen maga is – két mankójával – „táncra perdült”. Nagy szíve volt, mikor egy hifi áruházban vágyakozva néztünk egy magnót, Heikki félrevonta a tulajt, aki váratlanul jelentős kedvezménnyel állt elő. Minden bizonnyal házigazdánk is beszállt a vásárlásba. Később Budapesten láttuk vendégül barátainkat.

Igen, ekkor még töretlen volt a magyar-finn barátság, ami mára igencsak sérült. A finn társadalom az individuum felé fordult. „A magánélet szent és sérthetetlen” – hallatszik a szirének éneke, a hit is már magánéleti szférához tartozik.

A Szentírásból idéző finn képviselőasszony bíróság elé való citálása már egy beteg világ látlelete. A hívő politikus Szent Pálnak a Rómaiakhoz írott leveléből (1.24-27) idézett, ami az LMBTQ-s eszméket „istenítő” világunkban botránykővé vált.

Szerencsére az általános felháborodás a képviselőasszonyt támogatta, de az ügy mindmáig nem ült el.

Kedves barátom, – aki évekig dolgozott Finnországban – meséli, hogy egykori közeli munkatársai nem válaszolnak leveleire, levegőnek nézik. Ebben a mostani hisztériakeltés is közrejátszik, de az is figyelemre méltó, hogy mint egykor mi tettük a „halszagú rokonainkkal” most ők – a nagy európai összeborulás időszakában – minket szégyellnek.

A cikk végén kössünk össze két témát a leírtakból. Mannerheim tábornok igencsak nagy ínyenc volt. Erről egy könyvből győződhettem meg, aminek címe Ebéd Mannerheim marsallal. Az érdekes albumot egy tévés kollégámtól kaptam, aki ismerte a finnek iránti érdeklődésemet. A nemzeti hősnek kedvence volt a már említett kalakukko, s receptjét is megtaláltam a kötetben. Elég hosszan taglalja a specialitást, így inkább csak a hozzávalókat említem:

5 dl víz, 3 dl búzaliszt, 12 dl rozsliszt, 100 g vaj, vagy 1 dl olaj, 2 teáskanál só, 1 kg Coregonus vandesius (lazacféle), 300 g szeletelt (nem füstölt) szalonna. Kedves Olvasó, tekintse meg a fotót, készítse el (a recept az interneten is elérhető), s jó étvágyat!

Végezetül, kezembe került egy kézzel írott, magyar-finn egyoldalas szószedet, amit az egyik utunkra állítottak össze a vendéglátók. Az utolsó cikkelyt idézem: „Me olemme ystäviä = mi barátok vagyunk.”

Így legyen!