De hova álljanak a Patrióták? – helyzetkép a jobboldal esélyeiről az EP-választás után

Felemás helyzetben találták magukat azok az európai pártok, amelyek az európai parlamenti választást követően az új uniós törvényhozásban a Patrióták Európáért elnevezésű új frakcióhoz csatlakoztak.

Egyfelől

jelentős sikert könyvelhetnek el, hiszen a frakció létszámát tekintve „dobogós”, ugyanakkor – legalábbis egyelőre – nemigen tudnak beleszólni az uniós ügyek alakulásába.

Nézzük először a pohár tele felét: azt mindenképpen kiemelkedő eredménynek tekinthetjük, hogy az új tömörülés alig néhány héttel azt követően, hogy a három alapító – a magyar Fidesz, az osztrák Szabadságpárt (FPÖ) és a cseh Elégedetlen Polgárok Akciója (ANO) – bejelentette a létrejöttét, máris elmondhatja magáról, hogy 12 ország 15 pártja tartozik hozzá, és összesen 84 EP-képviselője van, amivel a harmadik legnagyobb frakció.

Az új formáció célját az alapítók „hazafias kiáltványban” határozták meg.

Ezek közé tartozik az országok szuverenitásának védelme, az illegális migráció elleni küzdelem és az európai zöld megállapodás felülvizsgálata.

A pohár attól félig üres, hogy a frakciónak jelenleg igencsak kevés a mozgástere.

Az ok egyszerű: a két legnagyobb frakció – a jobboldali értékek képviseletétől középre, majd lassan balra átcsúszó Európai Néppárt (EPP) és a baloldali Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége (S&D) – a liberális Renew Europe-pal összefogva nem csupán „kormánykoalíciót” kötött, ezzel nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva az európai polgárok szavazóurnáknál kifejezett akaratát, hanem az „oszd meg, és uralkodj” régi elvét alkalmazva tett keresztbe a Patriótáknak.

Ez annyit jelent, hogy

a többi frakcióval összefogva az EP-szokásjogot felrúgva szándékosan egyetlen tisztséget sem juttattak az új frakciónak, viszont a Giorgia Meloni olasz miniszterelnök fémjelezte másik jobboldali frakció, az Európai Konzervatívok és reformisták (ECR) kaptak két alelnöki posztot.

Az indokok között minden bizonnyal előkelő helyet foglal el az, hogy az Európai Néppárt így akart bosszút állni Orbán Viktoron, amiért a magyar kormányfő még öt évvel ezelőtt sikeresen megakadályozta, hogy az EPP elnökét, Manfred Webert válasszák meg az Európai bizottság elnökévé.

Na és persze azért is, mert a Fidesz – szemére vetve a Néppártnak, hogy elszakadt az alapító atyák által képviselt konzervatív, keresztény értékektől – hosszú ideig tartó viták után kilépett az EPP-ből.

Mindemellett

az EPP-ben minden bizonnyal erős aggodalom – hogy azt ne mondjuk: félelem – munkálkodik, hiszen a Patrióták Európáért komoly – és hitelesebb – kihívójának számít a jobboldali polgárok támogatásának megszerzéséért.

Ezért nem véletlen, hogy az EPP is lelkesen csatlakozott azon baloldali, balliberális és szélsőbaloldali erők kórusához, amelyek keresetlenül csak „szélsőjobboldaliként” emlegetik az új frakciót – holott egyrészt ott van a tőle jobbra álló, szintén új alapítású Szuverén Nemzetek Európája (ESN), másrészt pedig ma már közhelyszámba megy, hogy a balliberális mainstream nem túl kreatív módon, egyéb érvek híján előszeretettel szélsőjobboldaliz le mindenkit, aki nem az éppen divatos, PC és woke ideológiákat vallja.

Az uniós bükkfanyelv szerint a Patrióták Európáért frakció köré „cordon sanitaire-t”, azaz „egészségügyi kordont” vontak, nehogy „megfertőzzék” az EP-t vagy az Unió más intézményeit azáltal, hogy megkapják az amúgy számarányuk szerint nekik járó parlamenti tisztségeket.

De kik is a Patrióták? A már említett három alapító párton kívül igazi „nagyágyúkat” is sikerült leigazolni. A legnagyobb szövetséges a Marine Le Pen fémjelezte francia Nemzeti Tömörülés, amely megnyerte hazájában az Európai Parlamenti választásokat, majd az Emmanuel Macron államfő által ennek nyomán kiírt előre hozott parlamenti választáson is arányaiban a legtöbb voksot kapta – csakhogy egyrészt a visszaszorítására szövetkezett baloldali és liberális erők visszalépései, másrészt a francia választási rendszer torzító jellege miatt a harmadik helyre került.

A francia párt annyira fontos az új frakció számára, hogy annak pártelnökét, Jordan Bardellát választották meg frakcióvezetővé.

Csatlakozott a frakcióhoz a Matteo Salvini vezette olasz Liga, illetve a Flamand Érdek nevű belga párt is, de a spanyol VOX és a holland Szabadságpárt is ezt a frakciót erősíti.

Emellett magyar részről az EPP-ből a Tisza Párt felvétele miatt kilépett KDNP is csatlakozott, valamint a cseh Eskü és Autósok, a Dán Néppárt, a görög Értelem Hangja, a Lettország az Első és a portugál Chega! (Elég!) is tagja még a frakciónak.

Amely átvette az Identitás és Demokrácia helyét, miután az gyakorlatilag megszűnt azzal, hogy a Nemzeti Tömörülés, az osztrák és a holland Szabadságpárt és a Liga is kilépett belőle.

A frakció tovább bővülhet, a lengyel konföderáció és a Szlovén Demokrata Párt is csatlakozhat, ugyanakkor a tavaly ellenzékbe szorult lengyel Jog és Igazságosság – amely jelenleg a másik jobboldali frakció, az ECR tagja – egyelőre nem jelezte átlépési szándékát – ugyanakkor egyes értesülések szerint a párton belüli ellentétek miatt előfordulhat, hogy képviselőinek egy része mégis megteszi.

Bár Tőkés László Tusványoson felvetette, hogy a Fidesz és a KDNP mintájára a két EP-képviselővel rendelkező RMDSZ-nek is ki kellene lépnie az EPP-ből, Csoma Botond szóvivő, parlamenti képviselő jelezte:

a tulipános szervezet továbbra is a Néppárt tagja marad.

Vincze Loránt RMDSZ-es EP-képviselő mindezt azzal indokolta, hogy az Európai Néppárt nélkül nincs többség az Európai Parlamentben. „Ez lehetőséget jelent arra, hogy a baloldali ideológia támogatása helyett az észszerű döntéseket válassza Európa. A polgárok valós erdékeit szolgáló kezdeményezések pedig leggyakrabban a jobboldalról jönnek” – mutatott rá az EP-honatya.

A számbeli gyarapodás lehetőségén túl egyéb eszközök is lehetnek arra, hogy a Patrióták Európáért mégis hallassa valahogy a hangját.

Többször is fölmerült, hogy a három jobboldali frakció – az EPP, a Patrióták és az ECR – együttműködhet bizonyos ügyekben, amelyekben a jobboldali értékrendet képviselő szavazók érdekeit kell képviselni a baloldallal szemben.

Nos, ez talán túlságosan optimista forgatókönyv – az EPP gerincét alkotó pártok ugyanis erre vélhetően aligha lennének hajlandóak. Az azonban nem zárható ki, hogy egyes, a konzervatív értékrendet még komolyan vevő frakciótagok átszavazzanak, vállalva akár annak is az ódiumát, hogy ezért szankcionálják őket.

Az ECR-rel való együttműködés már valószínűbbnek tűnik, hiszen két, alapvetően azonos értékrendet képviselő pártcsaládról van szó – ám azért itt sem idilli a viszony.

Az ECR vezetője az Olaszországi Testvérek első embere, Giorgia Meloni, aki Marine Le Pennel verseng a jobboldal vezetéséért. vélhetően ezért is nem hoztak létre egy pártcsaládot, hiszen két dudás egy csárdában még akkor sem fér el, és a saját politikai ambíciók akkor is fontosabbak, ha amúgy a hagyományos értékek képviseletéről van szó.

A Patrióták két magyar tagpártja szempontjából ráadásul kissé necces az együttműködés azzal a pártcsaláddal, amely a Fideszt nem fogadta be, helyette viszont méltónak találta a tagságra az az AUR-t, amely az irracionális demagógia, az ortodox miszticizmus és a fasiszta, legionárius nosztalgia megtestesítője.

Arról nem is beszélve, hogy élen jár az úzvölgyi temetőgyalázó akciókban, ami egy magát konzervatív, keresztény alakulatként meghatározó párt részéről enyhén szólva is furcsa.

Meloni ráadásul már csak azért is neheztelhet az új frakcióra, mert az „elhappolta” pártcsaládjából a VOX-ot, és elvette tőle a harmadik legnagyobb képviselőcsoport „címet”.

Igaz, az olasz kormányfő megvédte az új frakciót azokkal a vádakkal szemben, amely szerint a Patrióták „Putyin-barátok” lennének.

A közös érdekek és a szükség így vélhetően mégiscsak arra készteti a két alakulatot, hogy együttműködjenek, ami azt jelenti, hogy jelentős erőt képviselhetnek majd az EP-ben.

Az más kérdés, hogyan sikerül kitörni az európai választók jelentős hányadának akaratát semmibe vevő „cordon sanitaire” mögül – talán épp az ECR-rel való együttműködés segítheti elő.

Minden esetre az eddigiek alapján úgy tűnik, a jobboldal nem csupán megerősödve került ki a júniusi EP-választásokból, hanem előbb-utóbb közel kerülhet ahhoz, hogy érvényesítse saját – és választói – akaratát, világnézetét az uniós fórumokon.