HIRDETÉS
Párizs földalatti világa igencsak kiterjedt, bányarendszerek, katakombák és csatornák alkotják. E mélyen fekvő „városrészek” a gall írók figyelmét is felkeltették. Gaston Leroux francia író Az operaház fantomja című regényében földalatti labirintusokat és kis tavat képzelt el a színház alatt. Ez a tó valóban létezik. Charles Garnier, a színház építésze megunta az állandó vízbeszivárgást a pincékbe, s egy ötlettől vezérelve elárasztotta a pincerészt. A nagy víztömeg a tűzoltóság szempontjából is megnyugtató, hiszen színházi tűz esetén rögtön hozzáférhető az oltásra. Ebből született a „Fantom” legenda nevezetes helyszíne, amit filmek és Andrew Lloyd Webber musicalje tettek emblematikussá. Az arc nélküli ember a nyári olimpiai játékok megnyitó műsorában is főszerepet kapott.
A másik romantikus történet, amikor Victor Hugo Nyomorultak című regényének főhőse Jean Valjean, a vejét – a súlyosan sérült Marius Pontmercyt – az 1832-es júniusi lázadás barikádjáról a csatornák labirintusán keresztül menekíti ki a vállán.
A történetet vagy tucatszor megfilmesítették, számomra Jean Gabin alakítása maradt a legemlékezetesebb.
A háborúk alatt a város lakossága talált menedéket a biztonságos termekben, hányattatásuknak – különösen a francia-porosz háború alatt – külön irodalma van. Más izgalmas történetek is fűződnek az alvilághoz, írók és festők örökítették meg e rejtélyes mikrokozmoszt.
Volt mit megörökíteni. Párizs alapja kemény mészkő, amit az évezredek alatt a város építéséhez használtak építőanyagként. Az ókorban elkezdett munka a középkorban folytatódott, a bányászatot királyi rendeletek szabályozták szigorúan. A koncessziók szép jövedelmet biztosítottak az uralkodónak, s elősegítették a város fejlődését is. Kialakult a képzett munkásréteg is: a bányászat – az időjárás viszontagságaitól függetlenül – biztos megélhetést jelentett, a kőfejtőmunkások jövedelme messze meghaladta a parasztokét.
A földalatti vájatok hosszát a szakemberek mintegy háromszáz kilométerre becsülik. Az ősi gyakorlat szerint – boltozatot teremtve – a kőnek csupán egy részét termelték ki. Ahol nem tartották be a szabályt, ott gyakori volt a beomlás, ami mindmáig kísért a város egyes részein.
1879-ben három házat nyelt el a föld, ezt követően az építtetőket kötelezték, hogy a munkálatok elkezdése előtt erősítsék meg az altalajt.
A vájatok hasznosítása a kitermeléssel megkezdődött. Nagyon sok pincét temetkezésre használtak, így kialakult Párizs katakomba rendszere. A felszíni sírkertek felszámolásával a csontokat is ide hordták az osszáriumokba. Becslések szerint mintegy hatmillió elhunyt földi maradványát rejtik e csontkamrák.
Máshol ipari célokra használták az üregeket. A karthauzi szerzetesek a Luxembourg-kert környékén a föld alatt szeszlepárló üzemet létesítettek, ott készült a híres Chartreuse likőr. Sörfőzdéket rendeztek be, az állandó 15 fokos hőmérséklet ideális volt az árpa erjedéséhez; a vizet mélyfúrású kutakból biztosították. A borospincék is szaporodtak. A francia konyhában a különleges gombafajták fontos szerepet kapnak, így a pincékben gombatermesztők is megtalálták számításaikat.
Az egykori kőbányák a kábellopások, balesetek és illegális rendezvények miatt 1955 óta nem látogathatók.
A Párizsi Katakombák és a Csatorna Múzeum viszont várja az érdeklődőket, magam az utóbbit választottam. A Musée des Égouts lejáratát a Szajna parton nyitották meg, szemben az orosz Saint-Alexandre-Nyevszkij székesegyházzal.
A kiállítóhely igen népszerű a helyi lakosok és a turisták körében, a környezetvédelem még aktuálisabbá teszi fenntartását. Az idelátogatók elmerülhetnek abban az ismeretlen világban, amire csupán a flaszteren, a csatornafedeleken lépkedve gondolhattak.
A csatornarendszer folyamatosan épült a metropolisszal. A francia forradalom idején Párizs lakossága hatszázezer fő volt, de a kanálisok hossza viszont igen gyér, csupán 17 kilométert tett ki. Ez is közrejátszott abban, hogy a járványok rendre tizedelték a lakosságot. Victor Hugo szavait idézem: „A csatorna a város lelkiismerete, benne minden összefolyik és szembekerül.” Ezt az akkori korifeusok is felismerték,
1855-ben az egymillió lakos talpai alatt már 160 kilométernyi hálózat kanyargott, ma a tízmilliós fővárost 2600 kilométer hosszú kanálisrendszer szolgálja.
Párizs elitjét, s a fények városába látogatókat is igencsak vonzotta az ismeretlen földalatti város. Az 1867-es világkiállítás látogatói, koronás fők is ereszkedtek a mélybe, csatornamunkások kalauzolták őket, kis csónakokon, zsilipkocsikon fuvarozva a vendégeket. Később e látogatások rendszeressé váltak. A századfordulón a Châtelet lejárat már havonta két alkalommal várta a látogatókat, akik lenn a Concorde tér irányába vették útjukat, a hölgyek a már említett csónakokban, a férfiak pedig gyalog haladtak. Később már együtt, az említett zsilipkocsik kényelmes székein folytathatták útjukat. Természetesen számos mérnök is érkezett a világ nagyvárosaiból, hiszen a szennyvíz elvezetése egyetemes gondot jelent a hirtelen növekvő lakosú metropoliszoknak.
1975-ben nyílik meg a múzeum állandó kiállítása. A régi tárlatot magam is megszemléltem korábban. A kor követelményeinek megfelelő átalakítás igénye az ezredfordulón vetődött fel. 2018-ban jelentős változtatásokat határoztak el, s a megújult kiállítótér három év után várta ismét az érdeklődőket. A szerény, Szajna-parti bejárat után egy modern kiállítótérben tájékoztatják a rendezők a betérőt a múzeum jelentőségéről, majd lift vezet a mélybe. A lenti tágas térben a kettéágazó út egyik vonalán a látogató megismerkedhet a csatornák tisztítási munkáival, a másik elágazásban a vízkezelés és a környezetvédelem áll a fókuszban.
Kiszolgált gépek, tisztítóberendezések teszik élővé az infernális tárlatot. Befejezve a rövid körutat a víztisztítás történetével ismerkedhet az érdeklődő.
Párizs higiéniájának története minden nagyvárosban élő számára információkkal szolgálhat. Nemcsak technikai kérdésről van szó, a kevésbé ismert terület – különösen krízisek idején – társadalmi kérdésekre is rávilágít. Megismerhetjük a fenntartók korántsem vonzó munkáját, az évszázadok alatt az itt dolgozóknak számtalan veszéllyel, áradással, gusztustalan élőlényekkel, járvány- és fertőzésveszéllyel kellett szembenézniük. Nem véletlen, hogy Victor Hugo szerint az ide szegődő húsz munkásból nyolc már az első impresszió után visszafordult.
Egy mellszobor a mai kanálisrendszer egykori megálmodójának emlékét őrzi. Eugène Belgrand-t ábrázolja, akit Hausmann báró, a modern Párizs megteremtője bízott meg a város egészséges ivóvízellátásával és a csatornarendszer kialakításával. A mérnök 1852 és 1870 között végezte kiválóan feladatát, s irányítása alatt a csatornarendszer a négyszeresére bővült. A múzeum főgalériája, s a főváros egyik utcája őrzi nevét.
Természetesen meghagyták az egykori, XIX. századi szépen kikövezett járatok maradékát, s egy nagyalakú grafikával emlékeznek a Nyomorultak hősére. Az akkori alagút átmérője elég tágas volt ahhoz, hogy Jean Valjean végig tudjon benne menni. Érdekes tárgyak és fotók mutatják be a víztisztítás történetét. Az egyiken három csap felirata látható: az első jelzi, hogy a víz iható, a másikból a Szajna vize folyik, a harmadik pedig emberi fogyasztásra alkalmatlan. Nem lehetett könnyű elkülöníteni e rendszereket!
A párizsi metróépítés nagy kihívást jelentett mind a földalatti vasút építőinek, mind pedig a csatornarendszer karbantartóinak.
Számos helyen átszakadtak a falak, máshol, mint például a Rue de Rivoli alatt a már nem használt csatornákat is bevonták a metró építkezésébe.
Az idegenvezető lelkesen magyarázza, hogy már csak tisztított víz kerülhet vissza a Szajnába. Ezzel azokra a vádakra is reagál, amik az olimpiai játékok nyílt vízi úszószámait az erősen szennyezett folyóban veszélyesnek ítélték. Akkor még vezetőnk sem sejtette, hogy a polgármester látványosan fog lubickolni a folyó habjai között, sőt a szervezők már a sportolókat is – a későbbi galibákkal nem törődve – beparancsolták az általuk tisztának tartott folyóba.
Az egyik látogató a Szajnába igyekvő mélyen kavargó szakasznál fekáliára és gyanús papírosokra mutatott, mire az idegenvezető sürgősen továbbterelte a társaságot.
Lassan véget ért földalatti kalandunk. Még meglátogattuk a makulátlan tisztaságú toalettet, s végignéztük az ajándékbolt gazdag kínálatát. A plüsspatkányokon akadt meg a szemem, de végül úgy gondoltam, nem ezekkel – az itthon kevésbé népszerű állatokkal – kedveskedek unokáimnak.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
