HIRDETÉS
(folytatás 8. lapszámunkból)
Ferrara középkori városrészét a Castello Estense 14. századi tömör, négytornyú, vöröstéglás, vizesárokkal körbevett épülete uralja. Méltó, bár komor emléket állít az Este család hatalmának. Szerb Antal A harmadik torony című művében így ír a várról: „Ferrarában például az Esték várkastélya hatalmas, ódon, zordon vár, vízzel töltött sáncárokkal körülvéve, a város közepén. Ez a sáncárok akkor este nagyon imponált nekem, bár mindjárt kissé gyanús volt. Sajnos félelmem valóra vált. A szállodában, mikor fel akartam húzni a függönyt és ki akartam nyitni az ablakot, a szobalány nem hagyta. Figyelmeztetett, hogy nagyon sok a zanzara, a szúnyog. Úgy is volt. A vízzel töltött sáncárokra nem hiába gyanakodtam. Az ilyen szép középkori intézmények nincsenek minden hátrány nélkül. Egész éjjel nem hunytam le a szemem. Az Estékre azóta csak bizonyos rosszallással tudok gondolni…”
A kastély belső tere meglepetéseket is tartogatott. A játékok szobájának freskói mozgalmas életről tanúskodtak. A kíváncsi szemek elől rejtett narancsok kertje a felüdülés helye lehetett annak idején.
A hatalmas konyhát régmúlt lakomák elkészítésének vélt illata lengte be. Egy igényes kiállítású korabeli szakácskönyv is tanúskodott arról, hogy nemcsak szellemi táplálékkal éltek a kastélyban. A szépségek mellett riasztónak tűntek az alagsor börtöncellái. E várkastély falai között lakott Lucrezia Borgia is, aki 1502-ben feleségnek érkezett az Este családba. A hercegnére a regényes történelem a méregkeverő szerepét osztotta. Egy itteni kiállítási felirat szerint a hozzá kötődő fekete legendák későbbi századok szüleményei. Ferrarában gondoskodó anyaként és kolostorok patrónusaként – sőt kolostoralapítóként – a közéletben résztvevő, a kultúrát támogató, a kulturális életet felpezsdítő hercegasszonyként tartották számon. Harmadik férje volt a d’Este családból származó I. Alfonso, akinek hat gyermeket szült. A ferrarai Corpus Domini kolostorban temették el.
Pannóniai Mihály – akit Michele Ongaro vagy Michele Pannonio névvel is illetnek a krónikák – a 15. században élt, s több helyen alkotott Ferrarában, mivel az Este ház udvari festője volt. Többen kutattak művei után, keveset sikerült az általam olvasottak alapján megtalálni, azonosítani. Utcák útvesztőjében megkerestük a turistalátványosságokon kívül eső Casa del Capitanót, ahol a bejáratnál láthattuk volna Borso d’Este festőnk által készített képmását s a házbelsőt, amelyet festményekkel díszített. Az épület zárva volt, elhagyatottnak látszott, a keskeny utcán egy lélek sem járt, akitől felvilágosítást lehetett volna kérni.
A középkori itáliai építészet egyik legszebbjeként tartják számon a Szent György-katedrális homlokzatát. Sajnos a 12. századi gyönyörű alkotást letakarták. A szent hely felújítása zajlik, így képzeletünkre volt bízva, hogy a ponyvára festett képet életre keltsük. A templombelsőt is renoválják, így nem lehetett bejutni. Pedig itt is Pannóniai Mihály festette alkotásokat láthattunk volna.
A dokumentumok tanúsága szerint 1450-ben a ferrarai dóm sekrestyéjének boltozatát díszítette szentek képével.
A főtemplom mellett elhaladva nekem egy, a pesti belvárosi templomról készült fotó jutott eszembe. Mint itt, ott is kis üzletek sora tapadt a falakhoz. A Katedrális Múzeum ragyogó tárlattal kápráztatott el bennünket. A hangulatos kis kerengőből nyíló kiállítás csodálatos falfaragványoknak, szobroknak ad otthont.
Szerencsénk volt a Városi Képtárral, ahol két képet is őriznek festőnktől. Bár művészi színvonaluk nem lopta magát a szívünkbe, mégis büszkeséggel szemléltük azokat. A két egyházi személyt – Toulouse-i Szent Lajost és Sienai Szent Bernardint – ábrázoló képek igencsak fura arcokat örökítenek meg. S itt ért bennünket a nagy meglepetés: egy papírlapra nyomtatott festménymásolat alatt a szövegen azt olvashattuk, hogy Michele Ongaro legszebb alkotása a budapesti Szépművészeti Múzeumban látható. Cerest, a földművelés istennőjét ábrázolja.
Hazatérve felkerestem a hivatkozott művet. Meglepődve láttam: a Thalia múzsa címet viseli. A művész a késői gótika és a reneszánsz határán alkotott, e festményét Michele Pannonio néven jegyezte. A budapesti múzeum gyűjteményébe műve Ipolyi Arnold ajándékaként került 1880-ban. A magyar művészettörténet úttörőjeként számon tartott püspök egy firenzei műkereskedőtől vásárolta meg. A Ceres-Thaliát ábrázoló kép Borso d’Estének készült, egyik palotája dolgozószobájába. A dolgozószoba, a studiolo különleges jelentőséggel bírt a korabeli urak között. Az antik világ felé forduló humanista szellem hatotta át, a komoly beszélgetések, féltett kincsek tárhelye volt, s az akkori megújított eszméknek megfelelően, többnyire múzsák, allegorikus személyek, jelenetek, nagy gondolkodók képeivel, szobraival emelték fényét. Művészünk a ferrarai nyári lakba, a ma már nem létező Belfiore (Szép virág) palotába festendő múzsa tervét Guarino da Verona – az antik világ tudós ismerője által adott írásos anyag alapján – dolgozta ki.
Thalia a görög mitológiában a komédia és a színház múzsája, itt mégis a földművelés istennőjeként jelenik meg. Egy 1934-ben kelt tanulmányban a római mitológia Cerest, a növényültetés, gabonák istennőjének ábrázolásaként írja le. A nagyméretű festményen a múzsa kezében ültetendő hajtást tart, fejét gabonakoszorú ékesíti, szőlőfürtök lógnak, a nőalak domborodó hasa a termékenységet jelzi.
A múzsaábrázolás üdesége feszegeti a gótika határait, bár festőnk anatómiai ábrázolása többek szerint nem tökéletes, a gondos részletességgel megfestett növények s a németalföldi mesterek tudásának ismeretét mutató ötvösmunka-ábrázolások harmonikus érzést keltenek.
S hogy milyen kalandos utat járt be a múzsafestmény a valamikori ferrarai palotától Budapestig, arról a rejtélyes arcú, szemünkbe tekintő nőalak valószínűleg érdekes történetet mesélhetne.
Ferrara városa két nevezetes Girolamo keresztnevű szülöttel dicsekedhet. Az egyikük a híres domonkos rendi szerzetes, Savonarola, aki lángra gyújtó beszédeiben ostorozta egyházának romlottságát. A ránk maradt festményeken határozott arcéllel ábrázolt szerzetest felháborította korának erkölcse, s hitszónokként ítélte el az eltévelyedetteket. Ennek során az akkor regnáló VI. Sándor pápával is szembe került. 1498-ban eretnekként máglyán égették meg Firenzében. Az 1452-ben született Savonarolának 1875-ben a Castello mellett szobrot emeltek, amely a nagy hévvel prédikáló embert jeleníti meg. A másik ferrarai születésű Girolamo a zeneszerző, Frescobaldi.
A 13. században épült városházát az idők folyamán többször bővítették. Előtte is szobrokat láthattunk, az Este család egy-egy tagja ül, illetve lovagol. Az épület kis teret fog közre, ahol ottlétünkkor is élénk élet folyt, korabeli ruhákba öltözött csapatok mutatták be botdobáló- és tánctudományukat. Nyüzsgő embertömeg, rengeteg gyerek s olaszos temperamentum hangját visszhangozták a körülölelő középkori falak. S mit láthatott egy idegen a 16. századi ferrarai utcákon? Erről Passuth László így ír Madrigál című regényében: „s mintha elmosódott volna nemes és polgár között a választóvonal… Nem látott olyan urat, aki előtt szolgája csapkodott volna, hogy elhajszolja a szegényeket és kéregetőket. Nem látott koldust, csak a templomlépcsők előtt,…egyetlen öregasszony sem közeledett vásott mosollyal felé, hogy szűzlányt ajánljon…Nagyobb rendet talált, kikövezett utcákat, tereket, melyeknek szélén kis csatornákban folydogált az esővíz. A portékák ára – statútum írta elő – ott függött a boltajtó előtt. Kézműves fajta emberek álltak: el tudták olvasni.”
(befejező része következik)
Csermák Judit
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
