Újvidéki Opera prima Kisvárdán

Csinta Samu 2013. július 05., 11:35 utolsó módosítás: 2013. július 05., 11:39

Némi meglepetésre a versenyprogram utolsó, ráadásul Opera ultima címet viselő előadása, az Újvidéki Színház produkciója nyerte el a 25. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja nagydíját. A kitüntetések túlnyomó részét idén is Erdélybe „postázták”.

galéria

 

 

Hiteles képet nyújtani a különböző régiók olyan színházi és művészi törekvéseiről, amelyek egyben újdonságot, kreatív alkotói szemléletet is tükröznek: így fogalmazták meg a szervezők a negyedszázados kisvárdai fesztivál elsődleges kritériumait és célját. Anno, a rendszerváltások évében, 1989-ben, még Romániából, Csehszlovákiából, Jugoszláviából és a Szovjetunióból várták a résztvevőket a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja elnevezéssel induló seregszemlére. Az ötlet Pribula Lászlótól, a kisvárdai Ady Endre Városi Művelődési Központ igazgatójától származik, 1987 végén egy budapesti tárgyaláson ő fogalmazta meg egy nemzetiségi színházi találkozó alapgondolatát. A fesztivál mára az anyaország határain túli színházak legfontosabb szakmai összejövetelévé nőtte ki magát, egyszerre baráti találkozó és művészi megmérettetés, eszmecsere és megmutatkozás, ugyanakkor a szakmának, illetve a közönségnek egyaránt szólni kíván.

Élveboncolás

A negyedszázad alatt Kisvárda is „belenőtt” a fesztiválba. A csinosodó észak-magyarországi városka ma már természetesen kezeli a júniusonként ismétlődő eseményt, bár szó sincs hatalmas kulturális idegenforgalomról. Ugyanakkor nemcsak szakmai körökből bukkannak fel rendszeresen ismerős arcok, néhány visszatérő – nemcsak kisvárdai! – nézőt már régi barátként üdvözölnek a rendszeres fesztiválrésztvevők.

A kisvárdai fesztiválnap általában szakmai megbeszéléssel kezdődik, amelynek keretében az előző nap előadásai kerülnek szakmai górcső alá. A Szűcs Katalin Ágnes kritikus vezette „beszélgetések” során az érintett társulatok tagjai élőben hallgathatják meg az elismeréseket, vagy szenvedik el a „kínpadra feszítést”, a tuttit pedig többnyire Nánay István színikritikus, a program főválogatója mondja meg. Ami biztos: valamennyi résztvevő saját tudásában épülve, véleményében-érzéseiben visszaigazolva, megerősödve vagy elbizonytalanodva telepszik ki a fák alá, hogy a nap első sörébe kapaszkodva folytassa a beszélgetést.

 Kiszolgáltatott színház

Ha verseny, akkor nyilván nem csak a részvétel a fontos, valamennyi színtársulat előszeretettel emeli be év végi beszámolójába a kisvárdai babérokat. Idén az újvidékieknek jutott a nagydíj, akik előadásukban Beaumarchais-t hívták segítségül, hogy mindannyiunkban tudatosítsák a színház egyre általánosabb intézményi kiszolgáltatottságát. A vajdasági társulat politikai színházzal sokkolta a kisvárdai Várszínpad nézőit. Az Opera ultima című produkcióban Gyarmati Kata dramaturg és Kokan Mladenovics rendező radikálisan átértelmezte A sevillai borbély és Figaro házassága eredetileg is forradalminak számító szövegeit. A néző nemcsak az émelygésig tömény kérdésfelvetéstől – mit tegyen egy színház, ha a fenntartó brutális módon igyekszik beleszólni a műsorpolitikába? –, de a válaszok demagógiával határos igazságtartalmától is kóvályog. A produkció első felvonása – leszámítva az indító jelenetet, amelyben a társulat szembesül a zenés darabokat számon kérő fenntartói elvárásokkal – egyaránt remek paródiája a mozarti sevillai borbély történetének és zenéjének, a fehérbe öltözött szereplők sok jó ötlettel, humorral, ugyanakkor egészséges egyensúlyérzékkel „tévesztik meg” az asszisztenciát. Nem is sejthetjük, mi vár ránk a folytatásban.

A második felvonás ugyanis nemcsak a színészek fekete öltözékével dermeszt. Figaro házassága csak laza keretül szolgál térségünk alapvető társadalmi-művészi problémáinak kimondásához, a maradék művészi szabadsággal megfogalmazott forradalmi kiáltvány közzétételéhez. Sötét, elkeserítő üzenet, erősen határos a kocsmapolitizálással, alaposan próbára teszi a nézői befogadóképességet. A feszes szerkezet, a remek színészi játék azonban „eladja” a némileg túlrajzolt képet, magunkra, környezetünkre ismerve várjuk, mivel szembesít bennünket a következő jelenet. A tapsrend után azonban szinte szövetségesként állunk fel helyünkről: a körülmények ellenére is mindent meg kell próbálni, ellenkező esetben szinte nem érdemes színházat csinálni.

 Bányavakság és aranylégy

Kisvárda hagyományosan az erdélyi színházak megdicsőülésének helyszíne. Nem volt ez másként idén sem, a széles körű tetszést arató szabadkai Béres Mártát leszámítva valamennyi további díjazott előadást mifelénk álmodták meg. Hatalmas sikert aratott és több díjat is besöpört a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata már eddig is szép pályát befutó közös produkciója, a Bányavakság. A magyar–román együttélés problémáját meglehetősen alulnézetből boncolgató előadás minden pillanata hatott, a közönség és a szakma egyaránt díjazta a már-már elviselhetetlen őszinteségű és humorú témakezelést, no meg az öt színész briliáns alakítását. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Kisvárdára kívánkozó kínálatából csak Az imposztor díszlete volt kivitelezhető, a produkció tovább öregbítette a háromszékiek hírnevét.

A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház produkciója, az Arany-légy Goda Gábor rendező mozgásszínházi eszköztárának nagyon sok elemét felvonultatta, kevés, néhol zavaró szöveges betéttel. Az előadás etűdök sorozata, egy ideig próbálkozunk a szimbólumok megfejtésével, de nem érdemes: a produkció titkok sorozata a szürreális lebegésben lévő evőeszközöktől az aranykeretes fehér képre telepedő légyig, a maga után magnószalagot húzó, és ily módon zenét generáló pártól a nézők által vállfémből és spárgából saját kezűleg barkácsolt hangszerig, amely búgó harangszót kiadva ragadtatja gyermekien boldog mosolyra a nézőket. És csak drukkolni tudunk, hogy a nehéz helyzetben dolgozó gyergyói társulat képes legyen tovább menni a maga által választott úton.

Általános meglepetést okozott a Kolozsvárt legutóbb alakult, kezdetben önmagát alternatívnak, ma már inkább függetlennek tituláló színházi társulata, a Váróterem Projekt. A hajléktalanok megoldhatatlannak tűnő kérdéskörét boncolgató Cím nélküli előadás című remekbe szabott produkció keretében a túlnyomórészt dokumentált háttérrel megírt szövegek, az életből merített történetek már-már homogén történetté állnak össze, holott a mozaikdarabok a hajléktalan életképektől a hivatalosságok érdektelenségéig, a lecsúszott egzisztenciák megítélésétől a szeretetéhség szívbemarkoló megnyilvánulásáig követik egymást. Megoldás nincs, a néző azonban hajnalba nyúlóan elemezgeti saját viszonyulását egy olyan világhoz, amelynek empatikus kezelése csak nagyon kevesünknek sikerül.

Úton lévő társulatok

A jubileumi rendezvény nem nevezhető a „legek” fesztiváljának, elsősorban a technikai adottságok nem tették lehetővé néhány jelentős művészi értéket képviselő előadás meghívását. A korábbi bejáratott válogatási gyakorlathoz képest a szervezők idén újszerű rendszerben kívánták kialakítani a fesztivál programját, a 12 versenyelőadás közé elsősorban klasszikus művek újraértelmezett feldolgozásai és nem hagyományos formájú produkciók kerültek. Néhány színház – a Szabadkai Népszínház, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház vagy a kézdivásárhelyi Városi Színház – nem is élt a fellépés lehetőségével, de anyagi megfontolásokból a programba került előadások során is kurtítani kellett.

„Különböző, főleg technikai, részben anyagi okok miatt az erdélyi produkcióknak alig több mint a fele jutott el végül Kisvárdára az általam arra érdemesítettek közül – összegzett Sebestyén Rita színikritikus, aki a fesztiválra szánt erdélyi kínálatot előszemlézte. – Több előadásért is fáj a szívem, ilyen a kolozsváriak Don Juanja vagy A fösvény Sepsiszentgyörgyről, de a versenyprogramban szereplő előadások beváltották a reményeket, hűen tükrözték egy nem túl kiemelkedő színházi idény kínálatát.”

Nánay István, a fesztiválprogram főválogatója szerint a fesztiválra beválogatott produkciók 70 százalékban visszaigazolták a válogatók döntését. „Kritikusként legfeljebb az előadások felével lehetek maradéktalanul elégedett, az a hat előadás viszont bármelyik seregszemlén megállná a helyét. Színháztörténeti pillanatról azonban nem beszélhetünk, legfeljebb egy-két társulat útkezdésének vagy irányváltásának jeleit láthattuk.”

Kisvárdai dicsőséglista
Életműdíj: Fülöp Zoltán (színművész, Csíki Játékszín), Hernyák György (Újvidéki Művészeti Akadémia osztályvezető tanára). Fődíj: az Újvidéki Színház Opera ultima című előadása. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának díja: Bányavakság (a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata). Legjobb alakítás (megosztva): Nagy Dorottya és Bányai Kelemen Barna (Bányavakság). Kisvárda Város Díja: Tokai Andrea (Parasztopera – temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház). Kisvárda város polgármesterének díja: Béres Márta (szabadkai Kosztolányi Dezső Színház). A legígéretesebb fiatal színész számára alapított Teplánszky Kati-díj: Egger Géza (a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata – A nyugati világ bajnoka című előadása). A Kisvárdai Várszínház által felajánlott egyéni díj: D. Albu Annamária (sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház – Az imposztor című előadása), Szakács László (Az imposztor valamint a Bányavakság című előadásban nyújtott alakításáért).

ű előadásban nyújtott alakításáért).

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.