TIFF: Európa legbarátságosabb filmfesztiválja

Demeter Zsuzsa 2016. június 15., 12:26 utolsó módosítás: 2016. június 15., 12:28

A TIFF-re járók nem nagy meglepetésére román film, a Bogdan Mirică rendezte Câini (Kutyák) nyerte a 15. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál 15 ezer eurós fődíját, de külön a 15. TIFF alkalmából díjazták a Cannes-ból hazatérő Cristi Puiut is: Sieranevada című filmjének vetítése után igazi népünnepély vette kezdetét.

 

•  Fotó: Tiff.ro
galéria
Fotó: Tiff.ro

Nehéz lenne megmondani, mi is volt az idén jubiláló TIFF „legforróbb” pillanata: a Kolozsvár főterén a francia vándortársulat törzsi ritmusokra kezdődő intrója, majd ugyancsak a Transe Express-szel ünneplő bonchidai hétvége? Vagy az özönvízszerű eső ellenére a Ramada Hotelben szervezett sajtótalálkozó Sophia Lorennel, ahol szigorú szabályoknak vetették alá a sajtó képviselőit – hogy aztán szinte egyet se tartsanak be –, jó előre figyelmeztetve az érdeklődőket, okos és rövid kérdésekkel készüljenek, mert a TIFF-en életműdíjjal kitüntetett olasz művésznő igencsak érzékeny és szeszélyes, megtörténhet, hogy tíz perc után szedi a sátorfáját. Hogy aztán mégis kedélyesen és olaszos szenvedéllyel, hihetetlen bájjal válaszoljon bő fél órán keresztül a már megszokott kérdésekre: hogy mi a hosszú házasság titka, hogy szerepelne-e román rendező által készített filmben, mi a véleménye az új olasz filmes iskoláról, milyen volt együtt dolgozni Marcello Mastroiannival? A válaszai ugyan nem árultak el sokat magáról a művészről, de egy-egy, az újságírók szívét melengető megjegyzésével kárpótolta a mondénabb hírekre éhes zsurnalisztákat: „nem szoktam arra gondolni, hogy híres vagyok, az a karrierem végét jelentené. Boldog vagyok, hogy itt lehetek. Egy vagyok Önök közül”.

A világhírű színésznővel egyébként még kétszer találkozhatott a nagyérdemű, péntek délután a Házasság, olasz módra című filmjének vetítésén, majd a szombati zárógálán, ahol Mădălina Ghenea színésznő-fotómodelltől, Románia egyik igencsak népszerű üdvöskéjétől – akit előszeretettel hasonlít a román sajtó Sophia Lorenhez – vehette át az életműdíjat.

Kolozsvár nem Cannes

De ugyancsak ilyen forró pillanatként maradhat meg a TIFF-rajongók emlékezetében a két, Cannes-ból hazatérő román film körüli felhajtás: a fesztivál fődíját elnyerő Câini (Kutyák) című Bogdan Mirică-alkotásra, bár négyszer is vetítették a TIFF ideje alatt, nem lehetett bejutni, s egybehangzó vélemények szerint méltán nyerte el a Transilvania Trófeát, illetve Cannes-ban az Un certain regard szekcióban a külföldi kritikusok FIPRESCI-díját. A román veszternként beharangozott filmről a TIFF zsűrije is szuperlatívuszokban beszélt, az indoklás szerint a film nagyszerű alakításokkal, különleges filmes nyelvvel kelt folyamatosan félelemérzetet a nézőben úgy, hogy közben egyszerre abszurd és szórakoztató is. Akinek nem volt alkalma megnézni, szeptembertől vetítik a romániai mozikban.

S szintén nehezen lehetett bejutni a Cannes-ban Cristian Mungiu filmjével, a Bacalaureattal szemben alulmaradt Sieranevada című Cristi Puiu-filmre (előbbi egyébként nem szerepelt a TIFF programjában, s maga a rendező sem tette tiszteletét Kolozsváron). Országos premierként csütörtök este vetítették először az amúgy igencsak szimpatikus román rendező filmjét, aki a zsúfolásig telt Diákművelődési Házban a vetítés előtt elmondta, nem fog megharagudni, ha nem szeretjük a filmet, s elnézést kért, amiért három órát ellop az életünkből. Mindeközben a kislánya hangosan üdvözölte a nézőtérről, s ezek azok a családias pillanatok, amelyek a TIFF-nek hamisítatlan bájt kölcsönöznek. Mint Tudor Giurgiu fesztiváligazgató egy sajtótájékoztatón elmondta, a TIFF harmadrangú fesztivál, de épp ezért tartják Európa egyik legbarátságosabb és legpezsgőbb seregszemléjének a meghívottak: nincs protokolleseményekkel telezsúfolva, lehetőség nyílik a városnézésre, a nézőkkel, rajongókkal való kötetlen beszélgetésre, a közönség pedig hálás és szeretetét ki is fejezi, ha másként nem, hát az állandó telt házas vetítésekkel.

Enni, végre enni

Cristi Puiut pedig különösen szerette a közönség, a kamaradráma vetítése igazi közösségi eseménynek bizonyult, a háromórás film közben szinte állandóan hangos röhögés hallatszott, miközben a történet maga ennél szomorúbb nehezen lehetne. S a vetítés utáni nézői ovációt látva, ha valaki még nem tudta volna, most meggyőződhetett: bár a román újhullámot elindító és az európai rangos fesztiválokon kaput nyitogató Cristi Puiu díjakat nem hoz, a közönség nem a díjaiért szereti, hanem a filmjeiért és közvetlenségéért. S nem volt ez másként most sem, Puiu színpadra szólította a filmben szereplő színészeket, technikusokat, operatőröket, no meg a kislányát, akit a zárógálára is magával cipelt, a közönség meg tombolt, s nagyon szerette a filmet.

Ami egyébként mélyebb és szellemesebb, nézhetőbb és szerethetőbb, mint Mungiu Cannes-ban ismét díjazott filmje. Ezért is gondolta azt a TIFF csapata, hogy külön a 15. TIFF alkalmából alkalmi díjat adjanak Puiunak. Mihai Chirilov művészeti igazgató a Sieranevada vetítésén kapott nézői reakciókkal és a romániai történelem epizódjainak releváns ábrázolásával indokolta a döntést. A háromórás film, amely egy szűk bukaresti panellakásban játszódik, egy halotti tor történetét meséli el, többé-kevésbé valós időben: kb. tizenöt ember jön-megy szobáról szobára, a kamera meg három órán keresztül tudja őket úgy követni, hogy a film nem ül le, mindig van egy újabb képkivágás, friss beállítás, a különböző generációk és családtagok közti párbeszédek pedig mindvégig érdekfeszítőek tudnak maradni – már csak azért is, mert a három óra bőven elegendő ahhoz, hogy megismerjük a szereplők közti viszonyokat, kibontakozzon mindenki személyes története és drámája, azaz azok a hétköznapi események, amelyekkel nap mint nap mi is szembesülhetünk. A filmet egyébként nem véletlenül hasonlítják a Luis Bunuel-rendezte A burzsoázia diszkrét bájához, Puiu sem tesz mást, mint ráérősen bemutat, feltár, elemez a párbeszédek által, miközben mindenki arra vár, hogy végre asztalhoz ülhessen és ehessen. De persze ez nem ennyire egyszerű, a temetés után negyven nappal sorra kerülő családi eseménynek megvannak a ceremoniális szabályai: meg kell várni a papot, hogy megszentelje az ételt, aki, persze, késik, el kell szaladni a Carrefourba vásárolni, várni, míg a család legfiatalabb lánytagjának horvát barátnője kihányja magát, míg az elhunyttól maradt öltönyt rászabják az egyik vékonydongájú fiatalemberre. S miközben várnak, jönnek-mennek, beszélgetnek, vitáznak, veszekednek, sírnak és elájulnak, különböző történelmi, nemzetközi vagy akár csak családi jelentőségű dolgokról esik szó, de egyikre sincs válasz: mi is történt az ikertornyokkal a 9/11-es eseményekkor, miért volt jó a kommunizmus, mi van, ha Jézus urunk eljött közénk már második alkalommal is, s mi nem vettük észre, igazat mond-e a szomszédasszony, hogy férje, Toni bácsi orális szexre kényszerítette, stb. Puiu végül megkönyörül a szereplőkön, s egy esetlen pillanatban néhányuknak sikerül a sokszor kihűlt töltött káposztának nekilátniuk – miközben a sok felszolgált, majd elpakolt, és újra felmelegített étel láttán korog a nézők gyomra, ám a felvetett kérdésekre nem igazán találunk választ, mint ahogy arra sem, miért az a film címe, ami. De a film épp ettől a válasznélküliségtől működik, hiszen a legfontosabb, hogy a film végére jól megéhezzünk és jóllakjunk. Azzal, ami van. És az egyáltalán nem rossz.

Felejthető magyar napok

Amilyen erős volt az idei TIFF román filmes szekciója, annyira elsikkadt a magyar nap – idén ugyanis a gyalui várkastélyba költözött hivatalosan a fesztivál magyar napja, s bár a magyar filmeket egész héten vetítették különböző helyszíneken, s néhányuk, mint a Fekete Ibolya rendezte Anyám és más futóbolondok vagy a Gárdos Péter rendezte Hajnali láz jó visszajelzéseket kapott, mégis hiányérzettel maradtak azok, akik a TIFF-en elsősorban a magyar filmeket akarták megnézni. Gyaluba egész napra – munkanap lévén – kevesen mentek ki, s bár a Republic-koncert sokakat vonzott, az egésznek inkább falunapok hangulata volt. Egybehangzó vélemény szerint nem volt jó ötlet kivinni a városközpontból a magyar napokat, a TIFF elsősorban a központi mozikban és a főtéren zajlott és zajlik a mai napig is. Vagy ha mégis, akkor hétvégére kellett volna időzíteni, mondták a látogatók, akik épp a rendezőkkel, színészekkel való személyes találkozást és a koncentráltabb, egy napra és egy mozira fókuszáló magyar rendezvényeket hiányolták a magyar napokról. Mindez persze azért is kár, mert idén életműdíjat kapott Orosz Lujza színművésznő, s az addigi évekkel összehasonlítva talán az egyik legerősebb magyar filmes mezőnye volt a fesztiválnak. Így azoknak, akik nem jutottak el a magyar filmekre, az ősszel megrendezésre kerülő Filmtettfesztig mindenképp várniuk kell.

Mondd, te mit választanál?

A média által fókuszba helyezett eseményeken kívül persze bőven voltak egyéb forró és családias pillanatai a TIFF-nek. Mert 216 filmből választani, a néha lezúduló özönvíz ellenére vetítésekre eljutni nem mindennapi élmény, s minden gyakorlott filmfesztiválra járó tudhatja: az első három nap után kik azok, akiktől informálisan meg lehet tudni, mit is érdemes nézni, illetve egy-két filmet random módon megnézve könnyen rá lehet már érezni, milyen vetítésekre figyeljünk inkább oda. Idén sem csalódhattunk az ázsiai filmművészetben, az excentrikus japán filmrendező Sion Szono tíz filmjét vetítették a retrospektív szekcióban. S aki szereti a tabudöntögető, a véres jeleneteket nem nélkülöző filmeket, nem csalatkozott, az egyébként jelen lévő japán rendező készségesen válaszolgatott az esetek többségében elborzadt nézőknek – s bár a fiatal kora ellenére több mint negyven filmet leforgatott Sion Szono filmjei színvonala eléggé ingadozó, a négyórás Love exposure vagy a Quilty of Romance című filmjeivel számomra mindenképp a fesztivál élmezőnyében foglal helyet. Ugyancsak meglepően nézhető filmekkel jelentkezett Litvánia is, a The Gambler című lett–litván film központjában mentősök egy csoportja létrehozza a maga halállistáját, amelyre végstádiumban lévő betegek adatai kerülnek – az internet bugyraiban terjedő halállistára, az éppen soron következő elhunytra pénzben lehet szavazni, így juttatva a román egészségügyhöz hasonló állapotokat tükröző mentősöket pluszjövedelemhez. Mindezt úgy, hogy a film nem moralizál, csak bemutat, kérdéseket nyitva hagy. S ezekre a film főszereplője, Vytautas Kaniusonis sem hajlandó válaszolni a vetítés után, inkább indiánszökelléssel viszi a mikrofont a moziban az érdeklődőkhöz, a TIFF leghangulatosabb közönségtalálkozóját produkálva.

Szex muzulmán módra

Ugyancsak jó választásnak bizonyult az idei fesztivál díszvendégének Litvániát, Libanont és Horvátországot választani. Mert bár a horvát filmekre egy kelet-európai nézőnek még csak-csak rálátása lehet, de hogy milyen is a litván vagy a libanoni film, arról eddig nem sok fogalmunk lehetett. A Halal love... and sex (Szerelem és szex muzulmán módra) című mozi a megnézett huszonvalahány film közül mindenképp emlékezetes élmény marad – s nem csak azért, mert a muszlim téma napjaink aktuálpolitikai eseményei miatt érdeklődésre tarthat számot. A Bejrútban játszódó filmalkotás egy lakóház mindennapjait követi nyomon egy fergeteges vígjáték keretében, a lakók közti társas viszonyok, az egymás problémáit közügyként végigkövető és beleavatkozó események már-már ismerősnek is tűnhetnek. Mindeközben a muszlim világban regularizált szexuális és házassági életről is tudomást szerezhettünk, s a film rendezője, Assad Fouladkar, a vetítések végén készségesen válaszolt a többnyire a házassági szokásjogot firtató nézők kérdéseire. Mint megtudtuk, a külvilág felé zárt muszlim társadalom befele nagyon is nyitott, a nők egymás közt mindent megosztanak a házastársi viszonyokról – mindezt a gyerekek jelenlétében, s mint ahogy a rendező elmondta, a filmben felvillantott jelenetekről ő is gyerekkorában hallott több ízben is. „Vigyázzanak, miről beszélnek a gyerekek előtt, figyelmeztette a lelkes publikumot Fouladkar, nehogy egyszer filmen lássák viszont magukat.”

Távoli vidékek a versenyszekcióban

Az eddigi hagyományokhoz híven idén is tizenegy film versenyzett a TIFF-trófeáért – a fesztivál történetét elnézve ahányszor román film versenyben volt, legtöbbször el is nyerte a fődíjat. Nem volt ez idén sem másként, bár igencsak széles skáláról válogatott Chirilov, a fesztivál művészeti igazgatója. Láthattunk ausztrál–vanuatu közös rendezésben (Tanna), a megszokott izlandi film is versenyben volt (Sparrows) sőt, a zsűri különdíját is elnyerte, de spanyol, izraeli, indiai, bolgár, dán, angol–német, tunéziai, francia film is megmérettetett a tizenötezer eurós fődíjért. Azt szinte biztosra vehettük, hogy a Kambodzsában játszódó De L’ombre il y a című, Nathan Nicholovitsch rendezte francia film díjesélyes, hiszen szervesen illeszkedett a fesztivál vállaltan provokatív kínálatába: egy transzvesztita kambodzsai életére fókuszáló film a nézőt elsősorban a kegyetlen ábrázolással szögezi a székbe, s úgy viszi át a filmet nagyon szép emberi történetbe, hogy közben a háttérben felsejlik a kambodzsai gyerekprostitúció kegyetlen világa. A rendezővel és a színésszel, David D’Ingeóval folytatott beszélgetésből kiderült, egy ilyen jellegű filmet Kambodzsában csak hamis forgatókönyvvel lehet leforgatni, vetítése pedig elképzelhetetlen – csak a stáb és egy megválogatott közönség láthatta a Francia Kulturális Intézet szervezésében. A főszereplőt alakító színész a forgatás előtt hat hónapig Kambodzsában élt, így próbálva felkészülni az igencsak megerőltető szerep eljátszására – nem véletlen, hogy a gálán David D’Ingeo kapta a legjobb színészi alakításért járó ezereurós díjat.

Tiff utáni szomorúság

A TIFF utáni zárónapot hagyományosan a melankólia uralja: büntetlenül napi négy-öt filmet nézni, TIFF-en lenni már-már életérzés. Amihez kellenek a telt házas mozik, a koncertek, a közösségi érzés. S bár lapzártánkig hivatalos adatok nem érkeztek, így nem tudhatjuk, mennyire volt nullszaldós az idei TIFF, mekkora volt a gázsija Sophia Lorennek, azt már tudni lehet, hogy a nézők abszolút kedvence a Sieranevada volt, hogy az idénre felújított Dacia mozi mellé hamarosan többezres vetítőterem építését tervezik, hogy rekordszámú vendégsereg látogatott el a fesztiválra, s hogy az idei költségvetés elérte az 1,8 millió eurót. Találkozunk a 16. TIFF-en.

A TIFF fontosabb díjai:
Transilvania Trófea: Câini (r. Bogdan Mirică); Transilvania Trófea, különdíj: Cristi Puiu (Sieranevada); a legjobb rendező: Avishai Sivan (Tikkun); a legjobb színész: David D’Ingeo (De l’ombre il y a); a zsűri különdíja: Sparrows (Madárkák), r. Rúnar Rúnarsson; a FIPRESCI díja az #animal kategória egyik filmjének: Neon Bull, r. Gabriel Mascaro; közönségdíj: La Puerta Abierta, r. Marina Seresesky; életműdíj Sophia Loren színésznőnek; életműdíj Orosz Lujza színésznőnek; életműdíj Carmen Galin színésznőnek; a zsűri különdíja a világ filmművészetének gazdagításáért: Iain Smith producer; a zsűri dicsérete: Monika Naydenova és Alexander Benev (a Thirst szereplői).

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.