Szigligetire várva

Dénes Ida 2014. március 14., 13:30 utolsó módosítás: 2014. március 15., 21:43
Szigligeti Ede születésének kétszázadik évfordulóján, 2014. március 8-án mutatták be a nagyváradi teátrumban Selmeczi György és Béres Attila Szigligeti című kétrészes történelmi fikcióját. Az ősbemutató mindenképpen merész vállalkozás volt.
galéria
 
Jubileumi évaddal adózik névadója emlékének a nagyváradi Szigligeti Színház: utolsó előtti programpontként – valamint a Holnap után című fesztivál kiemelt eseményeként – a drámaíróról szóló darabot mutattak be. A különleges évad egyébként tavaly kiállítással kezdődött és utolsó tematikus rendezvényként kiállítással is zárul majd: a Partiumi Keresztény Egyetem grafikai tanszékének hallgatói állítják ki majd munkáikat április folyamán Kortársunk, Szigligeti címmel. De maradjunk csak frissen bemutatott a zenés fantáziánál,melynek alkotói Selmeczi György Erkel-díjas karmester, zongoraművész, aki rendezőként és zeneszerzőként jegyzi a darabot és Béres Attila író, költő, aki a darab keretjátékának és dramaturgiájának kialakítója, valamint a köztes jelenetek írójaként járult hozzá a közös nagy műhöz. Közös volt ugyanis ez a darab nem csak a rendezővel, hanem magával a „címszereplővel” is, hiszen az előadás gerincét Szigligeti-szövegek és színműveinek részletei adják. Mindehhez adjuk még hozzá azt is, hogy a szereposztás szerint tizenhét színész alakít összesen nyolcvanöt szereplőt hét különböző színpadi kép során.
 
 
Félelmek és fikciók
Tehát adott az opera és zene világából érkező rendező, a különböző Szigligeti drámákból kialakított keretjáték, és egy szekérderék szereplő egy zenés történelmi drámában: ennyit lehetett tudni az előadásról a bemutató előtt, nem csoda, hogy kissé feszengve foglaltam el helyemet. A műsorfüzetet is kezem ügyében hagytam, hogy puskázhassam a szereposztást, ha a különböző történelmi személyiségeket, színházi embereket felvonultató sor kezd túl bonyolult lenni. Aztán elkezdődött az előadás. A színpadképet Szigligeti ravatala uralta, majd az illusztris – és különböző korokból összeválogatott – gyászolóknak az 1829-ben Nagyenyeden született Szász Károly (ifj. Kovács Levente) mondja el alkalomra írt valós költeményét. Az elhunytat méltató – vagy becsmérlő – szereplők azonosításában az egyes alakok, és a Hajdu Géza megformálta narrátor – szereposztása szerint színházi mindenes, illetve önmagát alakító „Géza bácsi” – nyújtanak megnyugtató segítséget. Majd Szigligeti (Hunyadi István) otthagyja a koporsót, s innen már igen hamar a kassai dal- és színjátszó társaság nagyváradi fellépésén találjuk magunkat, ami anno megpecsételte a fiatal Szigligeti Ede életét. Azét a Szigligeti Edéjét, aki amúgy Szathmáry József néven született 1814. március 8-án Nagyváradon, s aki azt írja levélben elkeseredett szüleinek, hogy „halálosan beleszerettem Thália kisasszonyba”. Majd az 1843-ban írt Szökött katona című Szigligeti-drámában (is) találjuk magunkat, melynek egyik szerepét maga Petőfi (Varga Balázs) alakítja. A szálak kisimulnak, Petőfi elmegy meghalni, de előtte még közli Szigligetivel: drámaíró barátja arra hivatott, hogy „minden körülmények között a magyar színjátszás alapjait lerakd és teremtsd meg hagyományát.” Ezen a ponton még további hatvan szereplőnyire és hat képnyire vagyunk a végkifejlettől, mely kitartóan afelé haladt, hogy Szigligeti a napjaink felé tartó különböző korszakokban drámabíráló bizottság előtt mutatja be műveit. Érdemeit minden időben elismerik, de a színpadra állítást korszerűtlenségre hivatkozva mindig megtagadják. Így dönt a „maga idejében” Csiky Gergely, Beöthy László, Hevesi Sándor, majd Major Tamás is: az egykor Szigligeti vezette Nemzeti nem fogadja be a népszínmű atyjának gyermekeit. A Fenn az ernyő nincsen kas, a Nőuralom, a Trónkereső és a Lelenc szereplői hiába tesznek meg minden tőlük telhetőt. A Liliomfit pedig már a napjaink alternatív színházi világának görbe tükröt tartó színészfigurák maguk szedik ízekre. S bár minden korban Szigligeti orra alá dörgölik, hogy valójában nem is él, ő mégis kitartóan keresi művei helyét. Keserédes, vicces és tragikus jeleneteken keresztül jutunk el a mai Nagyváradig, ahol a Holnaposok szoborcsoportja életre kelve várja Szigligeti megjelenését, s aki állítólag Hunyadi István színésznek álcázva fog megérkezni... Szigligeti és/vagy Hunyadi pedig énekkel érkezik: „Ez a színház” – dalolja, s vele tartanak szereplő- és színésztársai is.
 
Minden jó, ha...
Joggal mondhatnánk minderre, hogy „ez aztán a hatalmas katyvasz”, de csak félig volna igazunk. Mert bár valóban túlontúl sokféle stáción át jut el a darab a színház játékteli világában való megnyugvásig, mégis sikerül olyan ívet bejárnia, ami kellemes érzéssel, emlékekkel és élményekkel gazdagodva bocsájtja haza a nézőt. És bár sokszor megtörténik, hogy üresjáratban álldogálnak az egyes szereplők, de cserébe több színész is lebilincselően alakít. Közéjük tartozik például Hunyadi István és Varga Balázs: a fiatal színészek Szigligetiként és Petőfiként igazán energikus alaphangot szolgáltatnak kollégáik munkájához. A nagyváradi színésznők is mindent megtettek az ősbemutató sikeréért, közülük is leginkább talán Tóth Tünde sokszínű játéka emelkedett ki. Hasznosnak bizonyult ugyanakkor a zsúfolt képek közé zenés-táncos jeleneteket illeszteni: a Nagyvárad Táncegyüttes tánckarának charlestonja maradt a legemlékezetesebb.
 
A történelmi fantáziát követően a távozó közönség reakcióit figyelve – tekintetbe véve azt is, hogy nagy részük állva tapsolt az előadás után – elégedettséget és vidámságot lehetett látni, vagyis a Szigligeti valóban szórakoztatott, s ez nagyon fontos. Nem mellékesen pedig tanított is, hisz megjegyezhettünk drámacímeket, szereplőket és különböző korok színházi világának vezérelveivel ismerkedhettünk. Mindemellett eltörpül az, hogy bizony voltak zökkenők és hullámvölgyek, mert egy merész és grandiózus terv tisztességes megvalósítását láthattuk.
0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.