És ez még jó is lehet... Mert a mára már közismert kolozsvári dzsesszzenekar első stúdióalbuma valóban a megállapodottság érzetét kelti. Évekkel ezelőtt, amikor először írtam róluk, többek között a csapongás, ide-oda cikázás tényével jellemeztem muzsikájuk lényegét, értve ezalatt azt az örömteli tényt, hogy sokoldalú zenei műveltségüknek, képzettségüknek köszönhetően valósággal csaponganak a klasszikus, rockzenei, népzenei, filmzenei és egyéb motívumok, témák között, üdítően friss, humoros keveréket nyújtva a hallgató számára.
Ezidáig csak különböző fesztiválok, rendezvények vagy csak bárok színpadán játszva hallottam őket. Egy-egy ilyen prezentáció pedig jóval több szabadságot engedélyez, sőt, követel az előadótól, mint a zenei korong stúdióban készített, időbeni korlátok közé szorított darabjai. De nem kell megijedni, a muzsikájukra jellemző sokoldalúság továbbra is ott rejtőzködik az általuk kínált dzsesszben, bizonyságként elég számba venni a közreműködők listáját: Barabás Sándor hegedűn szólaltatja meg például a Love Story betétdalát, Ambrus László trombitával segít, Fábián Dénes harsonázik, Andrei Roşulescu gitározik, Pusztai Aladár pengeti a cimbalmot, Lupean Samuel darbukázik (Észak-Afrikából származó, homokóra alakú, népi ütőshangszer). Az öt alapember – Covacinschi Yolanda (ének, kazoo), Réman Zoltán (szaxofon, klarinét), Szép András (billentyű), Antal Attila (nagybőgő) és Csergő Domokos (dobok, ütős hangszerek) pedig hozza a tőle megszokottat, a smooth jazzbe oltott már felsorolt motívumokat, tematikai utalásokat.
Az összhatás persze ezúttal sem marad el, habár nem annyira pregnáns mint egy-egy kevésbé kötött színpadi fellépés esetén. Dzsesszklasszikusok, dzsesszikonok dalai, szerzeményei keverednek filmzenével, közel-keleti hangzásvilággal, csendes-óceáni harmóniákkal, balkáni muzsikára hajazó cimbalomfutamokkal vagy éppen szívet-lelket melengető lírai hegedűszólóval. Ami pedig a fent említett pregnánsság hiányát illeti: ezen a lemezen minden a helyén van, precíz, kidolgozott, letisztult – és talán éppen ez az ami a Jazzybirds esetében számomra furcsán hat. Ott van a homo ludensi pajkosság, kikacsintgatás a hallgatóra – „ugye tudod, hogy ez egy játék, ugye észrevetted, hogy mi humorizálunk, ugye rájöttél, hogy kire, mire utalunk, honnan kaptuk elő ezt a dalfoszlányt, azért, hogy átgyúrjuk, forgassuk, játszunk vele...?” –, de nem olyan mértékben mint máskor, másutt. De hadd legyen ez egy, a zenei humort igencsak kedvelő muzsikahallgató halk szösszenete csupán, mert ő maga is bevallja: lényegében igencsak kedvelhető, felüdülést hozó zenei anyaggal állunk szemben. Nincsenek benne nagy újítások; szolid, megbízhatóan színvonalas dzsesszmuzsikáról van szó. Ezért is van „stabil pályán a Jazzybirds”. Végső soron a stabilitás, a megbízhatóság, a precizitás erény, nemdebár?
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.