Öt fiúgyermek közül a legfiatalabbként született 1947. december 21-én az andalúziai Algecírasban Francisco Sánchez Gómez néven. Művésznevét – Lucía – édesanyjától kölcsönözte, első gitárleckéit azonban apjától és bátyjától kapta még ötéves korában. Mivel igen korán már ő javította ki apja játékát, hamar eldőlni látszott: élete a gitárról szól majd. Tizenegy évesen otthagyta az iskolát a húrok kedvéért, és csatlakozott a José Gréco vezette flamencocsoporthoz. Első, 1967-ben megjelent szólóalbumán (La fabulosa guitarra de Paco de Lucía) már fellelhetők a saját stílus kialakítására irányuló törekvései, két évvel későbbi, Flamenco fantázia című lemezén pedig már rátalált saját hangjára. Acajon dob bevezetésével, a basszus és ütőhangszerek szerepeltetésével egyszerűen áthelyezte a hangsúlyt az addig szokásos flamencóhangzásról. Előadásában az improvizációra épülő, gyönyörű, szenvedélyes, szinte fájdalmas, tizenkét ütemű ritmus érzelemgazdagon, rendkívül virtuóz technikával szólal meg.
Első külföldi fellépésén, 1970-ben óriási sikert aratott a New York-i Carnegie Hall színpadán. A forró hangulatú koncertek százai mellett számos lemezfelvételt is készített, szívesen vett partnerei között Chick Corea, Al Di Meola, John McLaughlin sorakozik. Utóbbi kettő közreműködésével rögzítették 1981-ben a legendás Friday Night in San Franciscót, amely évekig vezette a különböző slágerlistákat, és sorra döntötte a lemezeladási rekordokat. Stílusával Lucía a spanyol zenészek egész generációjára hatott. Az úgynevezett fúziós flamenco művelője volt, amelyben a különböző dél-amerikai dallamok keverednek a jazz-rockkal. Elsősorban az ő gitárjátékának köszönhető a világnak a flamencoműfaj iránti, a 20. század közepén kezdődött és azóta sem múló csodálata. A szakma egyszerűen csak így hívta: El Maestro (A mester).
Legutóbb tavaly nyáron járt térségünkben, 2013. július 18-án lépett fel a veszprémi Szentháromság téren, a VeszprémFesten. „A flamenco az igazság és az élet zenéje. Ezt nem azért mondom, mert flamencogitáros vagyok, bár ilyen értelemben valóban »soviniszta« lehetek. De a flamenco a szív, a valódi élet zenéje. Mi nem tartozunk iskolákhoz – mi az utca zenészei vagyunk” – fogalmazott a veszprémi fellépés előtt a Magyar Nemzet című napilapnak adott interjúban.
Gyermekei nem követték apjuk örökét. „Ebben nem lettem sikeres. Egyfolytában játszom, koncertezem, dalokat komponálok, lemezeket veszek föl. Minden időmet ezzel töltöttem, sajnos azt is, amit a gyerekeimre kellett volna fordítanom. Nem vagyok rá büszke. A srácok nem lettek zenészek, ami igazából nem is baj. Azt csináltak, amihez nekik volt kedvük, ettől persze még van közük a zenéhez. A kislányom zongorázik, öccse gitározgat. Két felnőtt gyerekem is játszik hangszeren, de nem profi muzsikusok.”
Február 25-én gyermekeivel játszott a mexikói Cancún strandján, amikor rosszul lett. Kórházba indultak vele, de a művész meghalt, mielőtt megérkeztek volna. Valószínűleg infarktus végzett vele 67 éves korában.
Veszprémi búcsúszavai így hangzottak: „Hatvanöt éves vagyok, ebben a korban már mindenki elgondolkodik a jövője felől. Ilyenkor már tudja az ember, hogy a halál bármikor keresztülhúzhatja a terveit. A lényeg: zenélek, talán még többet is, mint fiatalabb koromban. El akarom játszani mindazt, ami bennem van, minél többet átadni, megmutatni abból, amit tudok. Tele vagyok energiával, nem akarok leállni. Játszom, amíg csak lehet. Ez a tervem és az életem.”
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.