Kolozsváron június 8-án az élet visszatért a rendes kerékvágásba. Nem látni már TIFF-es kitűzővel moziról mozira rohangáló embereket, vagy épp ebédjüket, mindennapi, két film közötti sörüket elfogyasztó, filmes tapasztalatokat cserélő csoportokat, lebontották a főtéren a város legjobb kávéját kínáló TIFF-sátort is. A bábeli hangzavar is csillapodik, s éjszakánként is üresebbek és csendesebbek a teraszok.
Rekordok éve
Rekordokkal zárult a 14. TIFF: 27 százalékkal több jegyet adtak el, mint eddig bármikor, 73 ezer néző volt kíváncsi az idei kínálatra a szombat esti gáláig. Utóbbit a Juventus–Barcelona BL-döntőre való tekintettel igyekeztek rövidre és feszesre, azaz emberszabásúra méretezni. Úgy tűnik, nemcsak a nézők szerettek filmeket nézni, az égiek áldása is végigkísérte az idei fesztivált, a szabadtéri vetítéseket egyszer sem kellett eső miatt elhalasztani, mozik hűvösében lehetett túlélni a forró déli órákat.
TIFF-re járni ma már különleges időutazás is. Főként azok számára, akik az elmúlt években végigkövették a fesztivál alakulását, mondhatni együtt nőttek fel vele. Ők azok, akik nemcsak a fesztiválhoz nőttek hozzá, hanem egymáshoz is, s ha az év más napjain nem is találkoznak, a TIFF alatt lelkesen üdvözlik egymást, tudnak egymásról, adnak egymás véleményére. Nagy tapasztalatuk van abban, hogyan lehet válogatni a hatalmas filmáradatból, amelyet a műsorfüzet próbál szigorú időkeretbe szabni.
A napi katonás időbeosztás fontos is lehet, csak így lehet elérni a napi rekordot, a hat-hét film megnézését. Mindezt nem a rekordok kedvéért, hanem a széles merítésért, a jobbnál jobb, illetve a kevésbé jó vagy egyenesen rossz filmek tapasztalatáért. Mert volt ilyen is, meg olyan is az idei TIFF-en, bár az eddigiekkel ellentétben igazán rossz filmet ritkán lehetett látni. Így látja ezt Jakab Benke-Nándor, a Filmtett.ro szerkesztője is: „Az idei TIFF valahogy homogénebb volt, mint az eddigiek: voltak erős filmélmények, de az érzelmi spektrumnak ugyanabban a sarkából, ami egy idő után elfárasztja az embert, főleg ha mindig maximális empátiával ül be a moziba. Viszont jó idő volt, ami nagyszerű, csak egyetlen alkalommal kellett esőben csoszogni mozik között.”
Homogén kínálat
Ugyanezt a homogenitást emeli ki Gergely Zsuzsa, a Kolozsvári Rádió szerkesztője is, de ő úgy gondolja, részben szerencse kérdése, ki hogyan válogat. Ő talán három olyan filmet látott a 33-ból, amit akár ki is hagyhatott volna. Hiányérzete az idei TIFF homogenitásából fakad, nem látott sokkoló, kétségbeejtő, undorító filmet, amelyek a sok lassú, szép film után kellenének, valami olyat, amelyik felráz, felháborít, szétszedi a néző agyát”. A 3×3-as szekció egyik rendezője, Agusti Villaronga filmjeiről, amelyek a legtöbb nézőnél kivágták a biztosítékot, Gergely Zsuzsa másként vélekedik: igazi reveláció volt számára a rendező, A tenger című filmjével beköltözött az abszolút kedvencei közé, a Fekete kenyérrel pedig végképp elnyerte a bizalmát: „Ezentúl ha ennek a férfinak valahol kiejtik a nevét, én ott leszek”, mondja, miközben reméli, hogy az Üvegkalitka című filmjét, amelyről lemaradt a fesztivál alatt, lesz alkalma megnézni.
A műsorfüzet azonban csak szamárfül, időpontok egyeztetésére való – minden valamire való TIFF-rajongó tudja: hogy mit érdemes megnézni, az a két film közti tízperces eszmecserékből derül ki, a „hogy vagy?” kérdést ilyenkor obligát módon felváltja a „láttál-e valami jót?” kíváncsi tudakolózása, a bekarikázott filmcímek mellé újabbak íródnak vagy épp kihúzásra kerülnek. És kezdődnek a találgatások, vajon kihez kerül idén a a trófea, a 12 versenyfilm közül melyek voltak a legjobbak.
Mint ahogy a várost minden évben birtokba vevő cinefileknek többször is volt alkalmuk megtapasztalni: a közönség ízlése nem mindig azonos a zsűritagok ízlésével. Nem volt ez másként az idén sem, a jobbnál jobb versenyfilmekről a hét végére kialakult egyfajta hallgatólagos lista, és ez csak részben egyezett meg a végeredménnyel: idén a Radiator, valamint a Kosok című izlandi film volt a nagy kedvenc, míg az argentin A tűz című filmről ritkán lehetett lelkendező véleményeket hallani. Nem csoda hát, hogy míg a két öreg juhtenyésztő testvérpár meghatóan emberi története – amúgy az izlandi Grímur Hákonarson rendezte Kosok Cannes-ban az Un Certain Regard szekciót két hete nyerte meg – a zsűri különdíja mellett a közönségdíjat is hazavihette, a díjnyertes film aJuan Schnitman rendezte, A tűz című alkotás lett. Jakab Benke nem volt elragadtatva a zsűri döntésétől: „Erről a filmről, be kell vallanom, kijöttem, aznap a negyedik volt, és felidegesített a főhősök teszetoszasága, ingerlékenysége, kommunikációképtelensége. Nagyon realista munkának tűnt, ezért volt elidegenítő, hogy szinte szürrealistán hülyék a főhősei. De persze az összkép nem volt meg, így nem tudom, mennyire helytálló a véleményem”.
Nehéz a dolga
Az idei versenyfilmekre szintén homogenitás jellemző, többnyire nézhető, közönségbarát filmeket láthattunk, a felhozatal egyértelműen jobb volt, mint szokott lenni. Érvényesülhetett ebben az is, amit Mihai Chirilov a fesztivál művészeti igazgatója mondott a sajtótájékoztatón: olyan filmeket válogattak, amelyek nem egyértelműen fesztiválfilmek, hanem erős történetek, jó alakítások, s egy kicsit közönségbarátabbak, mint általában az első- vagy második nagyjátékfilmek a TIFF-en.
Chirilovval Gergely Zsuzsa is maximálisan egyetért: „Sok erős film volt. Nem csodálkozom tehát, hogy nehéz dolga volt a zsűrinek, még akkor is, ha nem vagyok oda a döntésükért. Az elmúlt 14 év alatt egyszer éreztem, hogy egyezik a véleményünk, máskor legalább két díjon vitatkoztam volna velük. A kedvencem az izlandi Kosok című film, s ugyanilyen erősnek láttam a Radiator című filmet, bensőséges, kedves történet, erős, s nem mellékesen idős színészi játékkal, amelyben gyönyörködni kell.”
Egybehangzó vélemények fogalmazódtak meg a a két díjat – rendezői és legjobb alakítás díja – is elnyert Lecke című bolgár filmről: jó forgatókönyv, jól kezelt történet, zseniális színészi játék. Ahogy a gálán a zsűri tagjai elmondták, Margita Goseva játéka ékes bizonyítéka, hogy időnként a kevesebb több. Gergely Zsuzsát is elbűvölte, hogyan lehet minimalista színészi játékkal bravúrosan ábrázolni azt a kétségbeesést, amibe egy egyszerű tanár kerül a pénztelenség miatt. „A legjobb színészi alakítás és legjobb rendezés díját elvivő bolgár film alkotói nagyon odatették a csontot, Jakab Benke szerint is, a film itt is játszódhatna nálunk, és játszódnak is ilyen demoralizáló megaláztatás-történetek mindennap.”
Díjak és díjazottak
Életműdíj: Marin Moraru; Nastassja Kinski; Richard Johnson; Fődíj: Juan Schnitman: A tűz (El incendio); Legjobb rendezés: Lecke (Urok), Krisztina Grozeva és Petar Valhanov. Zsűri különdíja és közönségdíj: Grímur Hákonarson: Kosok (Rams / Hrútar); Legjobb alakítás díja: Margita Goseva; Alegjobb román film: Corneliu Porumboiu: A kincs (Comoara). A román filmnapok debütdíja: Nicolae Constantin Tănase: Enyém a világ (Lumea e a mea); Hazai rövidfilmek nyertese: megosztva: Andrei Creţulescu (Ramona), illetve Roxana Stroe (Black Friday); Helyi filmek versenye: Bán József: Kelj fel és járj. A minihorrorok Shadows Short szekciójának nyertese: A fekete erdő (El bosque negro); A nemzetközi kritikusok FIPRESCI díja: Alekszandr Kott: Teszt (Iszpitanye)
Búcsúpillanatok
A zárógála egyik megható jelenete volt a Richard Johnsonnak felajánlott, Tudor Giurgiu által átadott életműdíj. Richard Johnson – amúgy a másik kedvenc, a Radiator egyik főszereplője – helyett a díjat a film rendezője, Tom Browne sírva vett át, hiszen a színész a gála előtt egy nappal váratlanul elhunyt. A rendező megköszönte a kolozsvári nézőknek, hogy ennyire szerették a filmet, s elmesélte, hogy még volt alkalma elmesélni telefonon a színésznek a kolozsvári közönség szeretetét.
A TIFF kínálatáról kimerítően beszámolni olyan, mint a TIFF-et befejezni: mindkettő lehetetlen vállalkozás, amelyet csak abbahagyni lehet, s igyekezni úgy választani az utolsó napra, hogy az valamiképp maradandó filmélmény legyen. S legyen ez akár a Nácizombi 2 című norvég fergeteges paródia, amely igazi közösségi moziélményt is jelentett a nézők számára, akár a John Maclean rendezte Slow West Michael Fassbender főszereplésével, amely Jakab Benke Nándor szerint kilógott egy kicsit a fesztivál említett homogenitásából. De „végre egy film (ráadásul western), ami nem veszi magát halálosan komolyan, de nem is fullad blődségbe”, ám mindenképp méltó zárásai az idei, immár személyi igazolványra is jogosult TIFF-nek.
S nekünk, mozirajongóknak, nem marad más dolgunk, mint az utolsó este, mikor hazafele indulunk, várjuk, újra visszafogadjon bennünket a TIFF dala.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.