Meglátni a felhőt, mi bennünk él

 

Ki ő, ki játszik oly csendesen, s mégis eleven lendülettel? Ki ő, a felhő? Mi végre vonzza, vágyja és képezi le a felhővilág vonalát az ember? Borzos szőnyegét, ciklonos rettenetét, formátlan erejét, puha báját, kicsipkézett valóját? Honnan ismeri a felhő mögött létezőt, a fényt, mi éltetőnk és erőnk? Tóró Attila Felhőmesék című fotókiállítása tán még erről is képet fest, és tanít, hogy lapozzunk tovább a mesékben, és felfelé nézzünk! A sepsiszentgyörgyi fotográfus könnyed kedvességgel komponálja képpé a külső és abelső, a fenti és a lenti világ formáit,segyszerű reménnyel, csendes aranymetszésben tárja fel a pillanatot, amely összeköt a békességgel. Hisz lelkébenérzékeli a mindenkori sárkányölő György égből lengő erejét, mit lentebb szoborba zárt az emberi idő. És maga is éli a felhőlét zsizsegő robaját, mi szétfeszít határt, s akaratot. Tárlatát április 3-ig a sepsiszentgyörgyi Lábas Házban tekinthetik meg.

 

A falakon régi, igaz mesék képeibe vonódunk be, sodornak bennünket a pillanatok, összehangolnak a fenttel. Beúsznak, megragadnak a felhők, rájuk dőlhetünk és elbújhatunk bennük. Általuk közénk jönnek saját árnyaink, árnyas felhőink. Mégis megtámasztanak. Derű és hit van a sötétség mögött. A tömör épületek csúcsára, az égbe húzó tornyokra fehér ködgomolyag fekszik; rokkája az időnek, gyapja sosem fogy le. Napkeleti sorskerékfény a felhő, így hallani ritmusos lüktető erejét a gondviselésnek. Égi lények uszálya omlik az utcai lámpás homlokára. Glóriát képez a szellem tetején. Micsoda erővel öleli a holdfelhő a metsző tornyot! Majd egy haiku rendjével megállított madárröpte a zord borúban…

 

Bármi lehet a felhő, és ez így van jól. Nem érteni kell a végtelen eget. Jól látni, szeretni és befogadni szükséges. Hiszen ami fent, az lent, ami bent, az kint, ami én, az te, ami fény, az árnyék. Egyben látni a világot. Mint a mesében. Mint Tóró Attila fényképein.