Megidézett Kárpátalja

Bardocz Sándor 2015. szeptember 19., 14:15 utolsó módosítás: 2015. szeptember 19., 14:17

Pál István neve már-már fogalom, főleg a fiatalabb korosztályhoz tartozó népzene- és néptáncrajongók körében. A kárpátaljai születésű zenészt édesapja, Pál Lajos indította el a pályán, amíg a csak Szalonnaként becézett prímás a Magyar Állami Népi Együttes zenekarvezetője nem lett. A Megidézett Kárpátalja című előadás kolozsvári bemutatója előtt beszélgettünk.

 

galéria


– Elsősorban mit is kell, kellene tudnunk Kárpátaljáról, a régiós sokszínűségéről?

Pál Lajos: Kárpátaljáról mindenekelőtt azt kell tudni, hogy Nagy-Magyarország öt vármegyéjéből áll, de mi máramarosiak vagyunk, Huszt mellettiek, többnyire Erdélyhez és nem Kis-Magyarországhoz tartoztunk. Annak a településnek a lakossága ahonnan jöttünk – Visk –, mindig is büszke volt székely eredetére. Kemény, nyakas népek laknak ott, a pap például nem szólhat bele a lakosok életébe, mert rögtön megkapja, hogy a pap dolga a Miatyánk. A huszti vártól 18 kilométerre lakunk, ott van Visk, annak első hadnagya, Visk első nemese Pistinek (Pál István Szalonna – a szerk. megj.) anyai ágon őse, Rákóczinak egyik kedvenc hadnagya volt. Mi nem felejtjük el ezeket a dolgokat.

– Színes, változatos az előadás. Honnan jött az ötlet?

Pál István Szalonna: Az ötlet úgy született, hogy az Állami Népi Együttessel néhány esztendeje készítettünk egy Felvidéket bemutató, Kincses Felvidék című antológiajellegű műsort. Elkészítettük az Édes keserű műsort is, amelynek Kelemen Laci barátom (a budapesti Hagyományok Háza igazgatója – szerk. megj.) volt a zeneszerzője, és Erdély különböző vidékeinek azonos típusú táncait mutatja be. Egy mezőségi műsor is van a hátunk mögött, az Örök Kalotaszeg, valahogy azonban Kárpátalja mindig kimaradt. Én pedig vágyakoztam arra, hogy az ottani színes, gyönyörű dolgokat is megmutassam. Mihály Gábornál, az együttes művészeti vezetőjénél aztán halló fülekre találtam, azt mondta: Szalonna, ugorjunk neki, olyan gyönyörű muzsikákat mutattál nekem. Én ugyanis mindig igyekeztem neki zenéket mutatni, apuval mindig zenével foglalkoztunk, azt gyűjtögettük otthon. Összehoztunk egy nagy kirándulást, amelynek során elmentünk az előadásban is szereplő vidékekre. Találkoztunk az ottani emberekkel, aztán elkezdtük előkeresni a Magyar Tudományos Akadémián azokat a felvételeket, amelyekkel egész a Bartók-gyűjtésekig vissza tudtunk menni, azokból kezdtünk építkezni. Elindult egyfajta kutatómunka, ami után mozaikokból kezdtük összerakni a műsort.

– Mennyire élő ez a világ ma Kárpátalján?

P. I. Sz.: Erdélyben járva még gyermekkoromban én is találkoztam azzal a fajta hagyományos muzsikálási móddal vagy táncolással, ahogy egy buliban azok és azoknak muzsikálnak, akiknek ott a helyük. Ez még működött. Nálunk sokkal nehezebb volt előbányászni, és érdekes, hogy a magyaroknál nehezebb. A hegyekben a ruszinoknál vagy a máramarosi románoknál mai napig változatlan felállással muzsikálnak a lakodalomban. Ezeket próbáltuk beemelni az előadásba. Az előadás még így is hiányos, a svábok például nem kerültek bele, de hiányzik Kárpátalja szlovák része is, Ungvártól felfelé a jelenlegi szlovák határig. Lehetne bővíteni, de úgy érzem, így is nagyon szép előadást sikerült létrehozni.

– Lajos, láttam egy interjúban, amelyben azt mondta, még zsidóknak is muzsikált.

P. L.: A bátyámmal együtt. Engem otthon úgy hívtak, hogy Karinak az öccse. A bátyám nagyszerű harmonikás volt, ketten muzsikáltunk. Most Magyarországon úgy hívnak, hogy Pistinek az apukája. Tehát, hogy én ki vagyok, az soha nem derült ki, de nem zavar. A bátyámmal muzsikáltunk zsidó alkalmakon, nem tudom, mit jelenthet a baté, így mondták, a zsidók ünnepe volt. Nagyon finom sóleteket adtak, mi is ettünk belőle. A bátyám nagyon sok zsidó anyagot ismert, én kevesebbet, de ma már annyit sem tudnak a fiatal zenészek. A máramarosszigeti, de már az Ukrajnába eső részen muzsikáltunk Taracköz nevű községben több alkalommal is zsidóknak.

– Mi ennek a műsornak a legfőbb erőssége?

P. I. Sz.: Azt szoktam mondani, hogy igazából ennek a műsornak az aktualitását a jelenlegi kárpátaljai, ukrajnai szomorú helyzet adja. Két turné keretében Kijevtől Csernovicig, Bukovinától Kijevig jártunk vele, és épp azt a célt érte el, amit apuval neki szántunk, amikor a zenéket összeraktuk. Azt, hogy ezek a népek, akikről szól – akár az egyházi része, akár egy kicsit a hiedelemvilágba átnyúló része, vagy a tánc, a muzsika – igenis, tisztelettel viseltetnek a szomszéd kultúrája iránt, legyen az ukrán, román vagy más. Tudnak kezet nyújtani a másiknak. De kapaszkodnak a sajátjukba, büszkék rá. Ezt igyekeztünk az előadásban megmutatni, és szerintem ez a legnagyobb értéke. Pontosan tudni, ki vagyok, de tisztelni a szomszédot. A scolei előadás például hihetetlen volt, ez egy szín ukrán, ruszin település, egyetlen magyar sincs. Játszottuk az előadást, amelynek a közepén van egy ruszin egyházi népének. Erre felálltak, és mint egy himnuszt énekelték velünk, utána megszólalt a magyar, és az alatt is álltak végig. Az egész terem népviseletbe öltözve. Döbbenetes érzés volt... Előadás után odajöttek hozzám, és mondták, ők tudják, hogy a vereckei emlékművet nagyon sokszor meggyalázzák a hágón túlról érkező nacionalisták, és megígérték, hogy mivel a magyarok ilyen gesztust tettek feléjük, vigyázni fognak, hogy ilyesmik ne történjenek. Felemelő érzés volt, a zene, a kultúra hatása szavak nélkül.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.