Köszönjük, GRÓF ÚR!

Igen, így, csupa nagybetűvel mert megérdemli. Ülök a számítógép üres képernyője előtt, és azon rágódom, hogy miről is írjak: Bartók Béla zenei zsenialitásáról, Bánffy Miklós polihisztori sokoldalúságáról, a Kolozsvári Magyar Opera újabb lélekmelengető, gerincegyenesítő kezdeményezéséről, Szinetár Miklós rendezői kvalitásairól, Selmeczi György magával ragadó karmesteri és művészeti vezetői, mosolygósan lenyűgöző lendületéről, Lőrincz Gyula és Szebeni Zsuzsa művészi alázatáról, az előadóművészek produkciójáról vagy a zenekar két alkalombeli rendkívüli teljesítményéről?

Persze Bartók Bélát méltatni nem az én tisztem, megtették ezt már nálam avatottabbak is, én csak azt tehetem, hogy beismerem: újfent lenyűgözött a zeneszerzőóriás örökké korszerű zenei világa, a bartóki disszonancia feszültségteremtő ereje, a népzenei mikroelemek csodálatra méltó felhasználása, egybeötvözése a modern zenei nyelvezet kívánalmaival. A kékszakállú herceg vára című opera hallva láttat, feszültséget teremt, hogy aztán feloldja azt, kérdések izzó vasát mélyíti az emberbe, csak azért, hogy később üdítő írral kenegesse, gyógyítgassa a sebet. A végén pedig marad az örök – és feloldhatatlan? – kérdés: miért, kiért? Az opera legutóbbi, kolozsvári bemutatója tulajdonképpen tisztelgő főhajtás volt Bánffy Miklós gróf előtt is, akinek igazgatói/intendánsi mandátuma alatt, ezelőtt 96 évvel került színpadra először a mű a Magyar Királyi Operaházban. Maguk a díszletek is a Bánffy Miklós egykori tervei alapján készültek, Lőrincz Gyula és Szebeni Zsuzsa igen nehéz feladatot vállalt: elenyészően kevés információ alapján valóságossá varázsolni egy száz évvel ezelőtti művészi koncepciót. Talán ezért is támadhatott nekem kis hiányérzetem, nem éreztem mindenütt, mindenhol a muzsika és látvány közötti harmóniát, egybecsengést.

Nem így a szereplők esetében, hiszen hallani, látni lehetett: Molnár Mária (Judit) és Szilágyi János (Kékszakállú) – akárcsak a prológust előadó Dimény Áron – együtt élnek a szerepükkel. Kiváló teljesítményt nyújtottak, még ha olykor túlzottan „szájbarágósnak” éreztem is a rendezést. Az előadást követő, ugyanazon műből készült operafilmet, bevallom, csak részleteiben néztem meg, talán azért is, mert a színpadi látvány elemeit véltem visszaköszönni a képernyőről.

A Bánffy Miklós neve által fémjelzett három nap másik rendkívüli eseménye az ünnepi operagála volt. Kolozsvári és budapesti kiválóságok léptek színpadra, mintegy jelezve a gróf úr intendánsi tevékenységének (is!) fölötte üdvös voltát. Weber, Mozart, Verdi, Offenbach, Richard Strauss és Bartók művek áriái, duettjei, tercettjei és szextettjei Palerdi András, Balázs Barbara, Pataki Adorján, Covacinschi Sz. Yolanda, Egyed Apollónia, Sándor Árpád, Sándor Csaba, Kollonits Klára, és Nyári Zoltán tolmácsolásában. Ha ezúttal el is tekintek külön méltatásuktól, a zenekarral nem tehetem meg: mindkét este remekelt: tiszta, tömör, egységes hangzás, kidolgozottság és kiforrottság, összeszokottság jellemezte előadásmódjukat.

Történt mind 2014. november havában, a Bánffy Miklós emléknapok zárórendezvényén, Kolozsvárott, közeledvén a gróf úr világra jöttének 141. évfordulójához. Köszönettel a végre most már hálás utókortól.