Jazz day

Ha nem tudná a tisztelt olvasó:2011. novemberében az  UNESCO közgyűlése április
30-t a dzsessz világnapjának nyilvánította. Ez év április 30-án Kolozsvár is felkerült a dzsessz napját ünneplő több mint 200 város listájára. Nem volt ez egész napos rendezvény – én inkább „jazz evening”-nek nevezném –, de volt sztárvendége: a Budapest Jazz Orchestra. Tizenhét ízig-vérig dzsesszmuzsikus, akik – habár feltett és bevallott szándékuk minél többekkel megismertetni a dzsessztörténelem minden korszakát, nagyjainak munkásságát, tevékenységét, szerzeményeit – ezúttal inkább a saját szerzeményeikkel, illetve korábbi neves közreműködőik kortárs műveivel örvendeztették meg a közönséget. Kiváló big-bandes hangzás, kifogástalan szolóisztikus közjátékokkal. Dobogott a nézőtér.

Volt ennek a dzsesszestnek egy előzenekara is. Sőt, tulajdonképpen kettő, habár a The Mood kvartettet nem kategorizálhatjuk dzsesszvonósnégyesként, ők ezt a műfajt „mellékesen” űzik. Egészen jól, mondanám. Az Elena Mîndru Quintet kapott lehetőséget, és ami fellépésük időtartamát illeti, maximálisan ki is használták azt. Mintegy kétórás produkciójuk azonban nem jelentett kifogástalan zenei élményt. Énekesük kiváló adottságokkal rendelkezik – dicséretükre legyen mondva, építettek is rá –, a kvintett többi tagja egyelőre „fejlődőképes”. A billentyűs (Tajti Albert) mintha félne a hangszertől, illetve annak lehetőségeitől, a fúvósnak – elsősorban szaxofonosnak –(Lucian Nagy) mintha idő előtt fogyna el a levegője, a nagybőgős (Michael Acker) túlságosan komolyan veszi a kísérőhangszer státust, akárcsak az ütős-dobos társa (Tavi Scurtu). Amint írtam, fejlődőképesek, és remélem ez be is következik, a mindössze kétéves együtt muzsikálásból fakadó rutintalanság helyét átveszi a sok esztendős tapasztalat összeszokottsága, jó értelemben vett könnyedsége. Van miből, és van hova fejlődni.

Aki a Budapest Jazz Orchestrát élőben szeretné hallani, június 30-án Csíkszeredában megteheti. Megéri.