István a Főtérről

A hiba minden bizonnyal a mi készülékünkben van: az István, a király című rockoperát talán kivétel nélkül mindenki a stúdiókörülmények között készült hanganyag alapján szívta magába, ezért aztán mindent annak zenei tökéletességéhez mérünk. A dolog persze így sportszerűtlen, de mit tehetünk emberi gyarlóságunkkal?

Nem lehetett kivétel e „bánásmód” alól István kolozsvári fellépése sem. Pedig minden együtt volt a pozitív diszkriminációhoz: az Alföldi-féle rendezés körüli vihar, a Főtéren és környékén ünnepi lélekbe öltözötten várakozó tízezrek, egy hét melengető magyar együttlét. Az István pedig amúgy is remekmű, nimbuszát egyetlen epigon feldolgozás sem képes lerombolni. Sikerének titka a középkortól táplált István-kultuszban, a kezdetektől jól működő marketingben, no meg a remek zenében keresendő, amit csak szeretni, énekelni, harsogni lehet – no meg azonosulni vele közéleti nézőpontoktól és szerepvállalásoktól teljesen függetlenül.

A hangok azonban az egymáshoz tartozás „heringesített” változata, a testszomszéd üvöltő lelkesedése ellenére is akadálytalanul terjednek, s mivel a kissé operettesre sikerült első szín után a színpadképből amúgy sem látni már sokat, hát a zenét szívjuk magunkba minden pórusunkkal. Feke Pál Istvánja teljesen rendben van, a szegedi változatban tapasztalt visszafogottságnak nyoma sincs, legfeljebb az csal némi mosolyt az arcokra, hogy robusztus megjelenése és hangereje ellenére is attól tart, hogy elfújja minden szél. Határozott tónusa igazán csak a fináléban válik kissé idegenné, amikor intonációja cseppet sem adja vissza a győzelem és államalapítás terhe alatt nyögő ember gyarló törékenységét.

Feke után azonban a szakadék – legalábbis zenei szempontból. A kitartott hangok ingatagsága, az éneklések többségének erősen biztonsági üzemmódja, a kórusok és vokálok törékenysége nyomán bizony némi hiányérzettel indulhattunk hazafelé. De, mint mondtam, bizonyára azért, mert a tökéleteshez mérjük magunkat és másokat. István kolozsvári feléptetésének ténye pedig önmagában felsőfokot követel. No meg igazi kihívást a rendezőknek az elkövetkező évekre.