Így nevettünk mi!

Demeter Zsuzsa 2016. május 07., 13:32

Az IndependentNet 2016, azaz a a Független Színházak Fesztiváljának keretében mutatták be Székely Csaba MaRÓ című színdarabját. A vásárhelyi Yorick Stúdió előadása egyfajta rendhagyó román–magyar mérkőzés, a görbe tükörben kölcsönös előítéleteinkre, komplexusainkra ismerhettünk.

•  Fotó: Foter.ro
galéria
Fotó: Foter.ro

 

Székely Csaba: MaRó
Szereplők:
Raisa Ané, Benedek Farkas Botond, Ciugulitu Csaba, Fodor Piroska,Hajdu Imelda, Ştefan Mura, Nagy István. Dramaturg: Székely Csaba. Szövegkönyv: Adrian Ganea. Rendezte: Andi Gherghe

Nekem egyszer románnal haza ne jöjjön, mondja egy kétgyerekes anyuka – a kolozsvári Zug színház romos udvarán álldogálunk Székely Csaba MaRó című előadása után, felelevenítve az előadásban hallott poénokat, hogy jé, tényleg, milyen ismerős is volt az a poén, az a jelenet. S bár az előadás során többször átvillan, vajon mit gondolnak az egyes jelenetekről a román nézők, megbeszélni nincs nagyon kivel, román ismerőseink nincsenek a nézőtéren, igaz, amúgy sem nagyon, így hát magunkba zártan heherészünk. Maradunk a sztereotípiáinkkal, amelyeken nevetni sokat lehet, megváltoztatni nem nagyon.

Igaz, Székely Csaba darabja nem is akar megváltoztatni: mint egy interjúban elmondja, nem lélektani mélyfúrást akar végezni a román–magyar viszonyról, nem alaposan körüljárni, elmélyülten elemezgetni a szándéka, hanem csak meg- és felmutatni: ezek és ilyenek vagyunk mi, magyarok és románok Erdélyben. A helyzetek ismerősek, a nyelvi poénok néhol igencsak kiszámíthatóak, sőt, néha a végét is előre tudjuk: a kabaréműfajra építve jeleneteket látunk a román orvosnőről, akit sértődött, konok magyar betege folyton feljelenteni készül, ha az nem érti meg őt, „mert magyar”; a Kolozsvárra kerülő székely egyetemistáról, akit megvernek az utcán a románok, majd a magyar Fradi-drukkerek, miközben az abszurd elemeit sem nélkülöző párbeszédet folytatnak Heideggerről, Wittgensteinről; a román barátját Székelyföldre hazavivő lányról, akinek apja bicskával várja leendő vejét, s a románul nehezen szót értő anyuka a „sobában” akarja altatni a megrettent „bocskorost” ésatöbbi, ésatöbbi. Mind olyan helyzetek, poénok, amelyek – ha nem is estek meg velünk, de számtalanszor hallottuk már kocsmaasztalnál, hogy megtörtént valakivel, valakikkel. És hát persze a történelmi sérelmek, hogy kié is Erdély, kié a király, kinek vagyon jussa.

Ha alaposabban megbogarásszuk a felvetett problémákat, hamar egymásnak lehetne esni, konferenciát lehetne szervezni, pszichológust lehetne hívni. De Székely Csaba szándéka más: görbe tükröt állít, arra „kényszerít”, késztet, hogy nevessünk. Nevessünk önmagunkon, a másikon, hogy ráismerjünk esendő önmagunkra, hogy elismerjük, igen, én is ilyen vagyok. Abban is bízva persze, hogy ezektől az önmagunkon is nevető helyzetektől kicsit másabbak leszünk, kicsit kibillenünk sztereotípiáinkból. A nézőtér félhomályában legalábbis, románok és magyarok együtt, önmagukon és egymáson is nevetve.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.