Ha egy bajor afgánnak vallja magát...

2015. szeptember 19., 14:24

Fám Erika

A bajor rádió naphosszat ismétli, visszhangozza, hogy „Heimat ist dort, wo du glücklich bist” (ott vagy otthon, ahol boldog vagy). Átértékelődik a haza, otthon fogalma. Ha igaz az újkeletű közmondás/reklámszöveg/fizetett politikai szlogen, a hazáról vagy a boldogságról nagy valószínűséggel sokszor le kell mondani.

Meg sem kezdődött a Közel-Kelet felől Európába érkező exodus, már játszotta, játssza a müncheni Kammerspiele Arnon Grünbergnek, az Amerikában élő holland sztár-publicistának, regényírónak a Hoppla, wir sterben (Hoppá, meghalunk!) című darabját.

Arnon Grünberg újságíróként gyakorta megfordult Afganisztánban, otthonosan mozog Münchenben. Mindennapi tapasztalataira építve a bajor és az afgán világ valós és lehetséges, vélt és remélt találkozási pontjairól, illetve az e köré szerveződő félelmek, a nagyváros, a metropolisz és a háború kapcsolatáról írt könyvet Hoppá, meghalunk címmel. A naplószerű, sokszor aforizmatikus, filozofikus feljegyzéseket Johan Simonis, a Kamerspiele intendánsa dramatizálta. A történet gyújtópotjaként az a hír szolgál, miszerint Fuchs alezredes, aki a német hadsereg tagjaként Afganisztánban szolgált, eltűnt. Erről a hírről tudósít a sajtó, erről beszélnek ismerősök és ismeretlenek, még Merkel kancellárasszony is. Szóhoz jut az előadás során Fuchs otthonmaradt felesége, két lassan nagykorú leánya, rokkant bajtársa, a család pszichológusa, emberjogi szakemberek, kereskedők, akik profitálnak a háború kínálta lehetőségekből, az afgán milliomos férfiak, akik potenciazavaraiktól szabadulnának München legjobb klinikáin, zenészek, homoszexuálisok, egyszerű alkalmazottak.

Sokszor nemcsak helyet, hanem ruhát és szerepet is cserélnek a színészek egy óriási tábortűz mellett. A tűz természetesen nem igazi. Vörös fénnyel megvilágított selyemlángok lobogásánál hallhatjuk a monológokat, párbeszédeket. Nem igazi dráma ez, kicsit unalmas, lehetne rádiószínház is, de nagyon fontos a szöveg, mert a legaktuálisabbat próbálja elmondani úgy, hogy sokak véleményével találkozzunk. Hogyan élik meg a bajorok egymástól távol lévő világok találkozását otthon és idegenben. A hiányzó főhős, Fuchs alezredes, azokat képviseli, akik háborúba mennek idegenföldre, és talán megszeretik ott, talán fontosabb lesz, mint a családjuk, a szülőföldjük, és egyszer csak afgánnak vallják magukat. Fuchs leveleiből bajtársa olvas fel, és már nemcsak a kétely, hanem a bizonyosság is megfogalmazódik ezekben a régebbi levelekben: ő már nem bajor, ha ott hal meg, akkor afgánként hal meg. Az identitászavar érthető és jogos, bár nem lenne kötelező. De mi van azokkal, akik Afganisztánból Bajorországba jönnek, hogyan, miért jönnek? Persze, vannak a turisták, a gazdagabbak, akik a Gucciban, a Pradában vásárolnak, a legjobb kórházakban kezeltetik magukat, a legfényesebb szállodákban laknak. Vannak a reménykedők, akik szerencsét próbálnak, jobblétre vágynak, vannak akiket a kényszer hajt idegenbe.

A multikulturalizmus vajon kultúrák találkozása-e vagy csak egyszerűen átjárást jelent egyik világból a másikba? – merül fel a kérdés a Grünberg-szövegek hallatán. Vagy a multikulturalitás nem más, mint az a folyamat, amikor egyik kultúra átengedi a helyét a másiknak?

Arnon Grünberg egyik interjúban azt nyilatkozta, hogy München lehet a jövő Kabulja. A Hoppá, meghalunkban elhangzó szövegek nagy része az idegenség érzéséről szól, hogy a bajor katona nemcsak Afganisztánban érzi magát idegennek, hanem Münchenben is, ahol az idegenek már nemcsak a turisták. A jóléti társadalomban aligha ismerős a honvágy (Heimweh) fogalma, inkább a Fernweh a divatos, idegenbe vágyni majdnem kötelező, nyaralni nem a Chiemsee partjára vagy az Északi-tengerre kell menni, hanem minél távolabb, idegen, ismeretlen vidékekre, távoli kultúrákhoz kell közelkerülni. Talán Fuchs alezredes nem is tűnt el, sejtetik a darabban elhangzó monológok, lehet, hogy már nem akar hazamenni. Sajátos fogalmat vezet be a holland szerző: az „új félember” (neue Halbmensch) fogalmát, amely a posztmodern ember fogalmával cseng egybe.

Mindenki (identitás)zavaros ebben a darabban, már nem is keresi a helyét, de legalább elbeszéli/elénekli az állapotát. Olyan világot ismerünk meg, amelyet mintha egy kocsma vagy akár egy pszichoanalitikus kandikamerája rögzített volna, a párbeszédek is monológszerűek, nem igazi színház, nincs konfliktus, nincs sok látvány, de van sok-sok szöveg.

Nagyon fontos része az előadásnak a nézőtér, ahol 600 fegyelmezett német ül és hallgatja a csobogó, pergő, rohanó szavakat, néha mosolyog, diszkréten nevet, amikor Merkel asszony Seehofer bajor miniszterelnökkel kézen fogva végigsétál a színpadon. A szövegben sok irónia, szarkazmus van, néhol a karikatúrák frappáns, fanyar humora köszön be, főként a verbalitás erejére építve. Jó szöveg a Grünberg-szöveg, de nem színházba való – mondom én, kelet-európai, aki a deszkákon harsányabb látványhoz vagyok szokva, mozgáshoz, eseményekhez, történésekhez. A nézők azért is fontosak, mert mind németek: középosztály, müncheni értelmiségiek, egyetemisták – utóbbiak kevesebben. Talán rajtunk kívül mindenki német anyanyelvű: látszik az arcokon, a ruhákon, a gesztusokon, nem kell hallani őket. Itt bent, a színházban aligha vannak idegenek, a turisták nem kívánkoznak ide, két óra gyors pörgésű német szöveg. Itt van Bajorország, fogalmazom meg magamban.

Aztán ahogy véget ért az előadás, kilépünk a Maximilianstrasséra, egy csoport kendős fiatalember jön szembe velünk, jól öltözöttek, csak a kendő az, ami nem Münchenből való, a cipőjük, illatuk Gucci vagy Lagerfeld, a mosolyuk idegen. Nagyváros. Orosz nő kacagva mond valamit a kávézóban, ami mellett elhaladunk. Színes bőrű fiatalok csoportja az opera előtt a City-buszra várva. Mi pedig székelyek. IIlusztrációk vagyunk mindannyian az előadáshoz.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.