Mi tagadás, kíváncsivá tett a Kolozsvári Magyar Opera oldalára kifeszített óriásplakát, a különböző, esetenként bombasztikus nyelvezetet használó beharangozók és elmentem meghallgatni-megnézni Bogdan Ota előadóművész, zongorista, zeneszerző, producer – és ki tudja még mi minden – kolozsvári előadását. Telt ház volt az opera termében, felvonult a város politikai, gazdasági elitjének jelentős része – magam lépcsőn ülve „élveztem” végig a műsort –, és tapsolt is becsületesen. De vajon mit? – tettem fel már produkció közben is a kérdést.
Több mint hetven művész lépett színpadra október 31-én. Szimfonikus zenészek, balett-táncosok, énekkarosok és maga Bogdan Ota. Akiről bizonyos, elsősorban hazai sajtóorgánumok mint egy csodáról, mint „a kortárs zenei ipar egyik leghangzatosabb nevéről” cikkeznek. ő az, aki a iași-i George Enescu Művészeti Egyetem elvégzése után hazai kilátástalan helyzetét látva Norvégiában kétkezi munkásként kerestekenyerét, mígnem egyik munkaadója benevezte a Norske Talent című televíziós műsorba, ahol második helyet nyert. Azóta óriási művészi karriert futott be, máris megjelent egy albuma az Electrecord kiadásában. Sajnos az utóbbi információkat az előadást követően olvastam, ellenkező esetben talán más benyomásokkal távoztam volna a produkcióról.
Értsd: rosszabbal. A lépcsőn ülve, hallgatva a félplaybackes basszus mindent (zenekart, kórust, zongoristát) elnyomó dübörgését, nézve a nem tudom mennyi idő alatt összeállított suta koreográfiát, a vetítővásznon pergő, bizonyára a YouTube-ról átvett filmkockákból, videórészletekből összeállított megalomán és szájbarágós animációt, a különböző fényeffektusokat, az újból és újból színpadra eresztett füstfelhőket, nem éreztem egyebet, mint megdöbbenést: ekkora giccsegyveleg eladható a hazai közönségnek eget-földet rengető korszakváltó művészi produkcióként? A kizárólag angol című számokat követő tapsviharból ítélve, igen.
Bevallom, én is tapsoltam. Háromszor. Először a hegedűre és zenekarra komponált etűd szólistája, Radu Cotoma virtuozitását méltányoltam, ezt követően Covacinschi Yolanda kiváló szopránját díjaztam (Wedding in the Sky), végezetül pedig Lucian Anghel sallangmentes, már-már dörmögő énekstílusát díjaztam. Vagyis az előadóművészeket. Mert amúgy a zene egysíkú, unalmas és semmitmondó volt. Amelyből tizenkettő egy tucat. Majd minden szám aránylag melodikus témával indult, ezt bontotta ki először lírikusan, a vége felé már grandiózusan, minél hangosabban, beleadott apait-anyait, hadd „műélvezzen” bárki 40 lejért. De „mü”, jó néhányan, nem élveztük. Lelkünk, ízlésünk rajta.
Az előzőekben egy, a román sajtóból átvett idézetre hivatkoztam, amelyben Otát, mint a kortárs zenei ipar hangzatos nevét emlegetik. Rendben is lennék ezzel a megfogalmazással – habár én a zenét nem iparként, hanem művészetként kedvelem –, annál is inkább, mivel Bogdan Ota előadása nem volt több egy átlagosnál valamivel jobb zenei iparos jól felfújt és kifestett blöffjénél. A zeneművészet pedig elveszett a színpadi füstfüggöny mögött.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.