Ne elégedetlenkedjünk, szögezzük le mindjárt az elején: az Erdély legnagyobb összművészeti fesztiváljaként beharangozott Double Rise fesztivál első kiadása minden bakija ellenére olyan volt, amilyen egy induló fesztiválnak lennie kell: családian barátias, meghitt, ahol minden korosztály megtalálta a számára megfelelő zenei kínálatot, programot. S ha a szervezőknek sikerül felülkerekedni néhány bosszantó hiányosságon, a Double Rise méltán írhatja fel magát az erdélyi fesztiválok térképére.
Péntek kora délután érkezünk, a nulladik nap után a „napfelkelők” még az éjszaka fáradalmait pihenik, nincs zsúfoltság, az iskolaudvaron felállított kisszínpadon a Loyal hangol, az érdeklődő közönség a gesztenyefák árnyékában hűsöl, nyit a borudvar, a csorgó mellett lovashintó várja a falusi sétára kíváncsiakat, egyelőre nem sokan fizetnek be a szekeres zötykölődésre, a fesztivál egésze alatt sem láttam, hogy túl nagy lenne az érdeklődés.
Időutazás Torockóra
Ha valaki még emlékszik a kilencvenes évek homoródi diáktalálkozóira, könnyen egyféle deja vu-ben lehet része: a falu egész területére szétszórt rendezvényhelyszínek, a rögtönzött fürdőzési lehetőségek a csorgóban, a késő délutáni koncertekre ráérősen várakozó táborlakók, a rég nem látott ismerősökkel való borozgatás egyféle időutazás is a kilencvenes évek elejére, s ezzel nem is vagyok egyedül – a szervezők az előzetes sajtótájékoztatókon többször igyekeztek hangsúlyozni, miért is nem Tusványos a Double Rise. A válasz, számomra legalábbis, az első fél óra után adja magát: mert nem szabadegyetem, hanem egyszerűen az, ami lényege: fesztivál, amely kizökkent a rohanó időből, ahol előre megbeszélt helyszíneken és időpontban adnak találkát egymásnak az emberek, hacsak nem bízzák a vak véletlenre, telefonjel ugyanis – a Székelykőnek hála – nem sok helyen fogható, egyedül a telekomosok örülhetnek, Isten hozott Homoródfürdőn!
Fesztivál offline módon
S láss csodát, működik az offline kommunikáció, bár kétségtelen, kevesebb a közösségi oldalakra feltöltött hangulatkép. A ráérős hangulathoz a programkínálat is igazodik, s bár néha a bőség zavarában szenvedünk, nincs rohangászás egyik helyszínről a másikra, a fesztivállétbe a bő félórás-egyórás késéssel induló irodalmi rendezvények is beleférnek, néha, érdeklődés hiányában, az egyszemnyi érdeklődő sajtós kolléga nézőből moderátorrá változik, zenészek hallgatják egymás koncertjét, néha többen vannak a színpadon, mint a nézőtéren, de hát délután van, meleg, fesztivál. Az úri közönség öt után tér magához, Ferenczi Györgyék koncertjére már félosztálynyi közönség ropja, nem is akaródzik leszállni nekik a színpadról, kicsiny, ámde annál lelkesebb közönségük vastapssal fejezi ki háláját minden egyes visszajövetelért. Hogy az esti Anna and the Barbies koncertjére már előbújjon sátraiból és a kocsmák hűvöséből az úri közönség, s megtöltse a Székelykő lábai előtt elterülő focipályányi teret. Torockószentgyörgy felé tartunk, a két falutól egyaránt tisztes távolságban lévő nagyszínpadon épp most fejezi be a PASO. Akik nem kíváncsiak a fesztiválszlengben csak „pipitündérnek” becézett Pásztor Annára, irány a faluközpont, a folkudvarban a Parno Graszt húzza a talpalávalót, telt házzal üzemelnek a rögtönzött kocsmák és a lacikonyhák.
Szeress, papa, szeress!
A pénteki nap zenei kínálata bizonyul számomra a legcsalógatóbbnak, szégyenlem is magam egy kicsit, amiért Ripoff Raskolnikov koncertjén olyan kevesen vagyunk, de a művészt látszólag ez nem zavarja, becsületesen helyt áll, majd lelkesen végighallgatja Ferencziék koncertjét is, égő öngyújtóval kíséri a líraibb számokat. Hogy aztán az Anna and the Barbies koncertjére szó szerint leszakadjon az ég, s hatalmas villámlások közepette több ezer ember együtt énekelje, hogy „az éjjel soha nem érhet véget”.
Pásztor Anna meg nem zavartatta magát, együtt énekelte a közönséggel a Soho Party Eb-slágerét, köszönte, aki meccs helyett inkább őt választotta, megismételte Tusványoson már látott közönségmozgató bravúrját, s az őrző-védő legények diszkrét kíséretében elvegyült a közönség soraiban, megtáncoltatott néhány skótruhába öltözött fiatalembert, s kiderítendő, mi van a szoknya alatt, guggolótáncot tanított a lányos zavarukkal küszködő fiúknak. „Mit keres itt, papa?” – kapott mikrofonvégre egy éltesebb úriembert, s a „nyugdíjas vagyok, s jöttem megnézni” replikára egy annás csók és a „szeress, papa, szeress” felkiáltás volt a válasz. És hát persze fergeteges koncertet adott, nézni is fárad az emberfia, utána meg partysátor, folkudvar a kínálat, várni a kétszer felkelő napot, vigasztalni a busz nélkül maradókat.
Kolozsvár felé, félúton
A sokféle kínálatból, beígért földi jóból néhányra talán nem árt a szervezőknek odafigyelni: mert bár Torockó a világ közepe, mégis nehezen megközelíthető, s ha minden bejelentés nélkül elmarad az éjjel háromra beígért autóbusz, egy hajnali stoppolás az Aranyos partján nem a legkellemesebb elfoglaltság. Harmincöt fokban bálányi szemét mellett üldögélni és az amúgy nem egyetemista zsebekhez mért lacikonyhán ebédelni még kevésbé, s ha a kempingben elfogyott a víz, nincs, hol a falu összes porát lemosni, marad a csorgó hideg vize. De hát „nem ez a lényeg, megbirkózunk így is a dologgal”, mondja egy táborlakó töretlen optimizmussal, kérdés, optimizmusa mennyire ragadós. A beígért, széles skálájú gasztroutca is sajátosan értelmezhető, a szokásos miccs-kolbács-pörkölt hármasnak csillagászati ára van, szerencsére volt bundás- és zsíros kenyér, isteni finom mindkettő – „halál a májra”, skandálják a fiatalok, gyaníthatóan nem csak a bundás kenyérre gondolva. Sörrel a kézben ne őgyelegjünk, az egyes fesztiválhelyszínekre nem szabad teli pohárral betérni, még ha onnan is származik a hűsítő nedű, az őrző-védő legények szemfülesek, üvegpoharat szívesen megőriznek, üresen. Mert a borudvarban bort csak előre, tíz lejért vásárolt üvegpohárba mérnek, vigyáz is rá mindenki, el nem hagyná semmi pénzért, a palackba zárt boldogság ára nem csekély.
Svédasztalról válogatni
A fesztiválok svédasztala a Double Rise Marosán Csaba színész szerint, de ő is inkább a sokszínű kulturális, zenei felhozatalra gondol, ahol a családdal érkező harmincas-negyvenes generáció, az egyetemi vizsgákat épp maguk mögött hagyó huszonévesek is megtalálják, mi szem-szájnak ingere. S az egyes rendezvények látogatottságát elnézve egyértelműen a huszonévesek fesztiváljának látom a Double Rise-ot. A hétvége zenei kínálatára már több mint tízezren kíváncsiak, minden előzetes szervezői elvárást felülmúlva – s úgy tűnik, ez a zenei felhozatal a fesztivál hívószava, a többi művészeti ág mintha csak járulékos eleme lenne a Double Rise-nak. A Márton Áron Agórában tartott előadások iránti érdeklődés enyhén szólva változó, a folkudvarban a gyerekeknek köszönhetően érezhető napközben mozgolódás. Az irodalmi programok közül egyértelműen az alkalmazott műfajok a legnépszerűbbek: soha nem gondoltam volna, hogy Petőfi A helység kalapácsa című opusza ennyire népszerű lehet az ifjúság körében. Igaz, Molnár Bence ki is tett magáért, s ha klasszikusokat élővé akarunk varázsolni, az előadása alapján állíthatom, a közönséget bevonó, a 19. századi szöveget többféle formában aktualizáló, improvizációval tarkított előadása járható útnak bizonyulhat. Az E-MIL rendezvényei közül a Puskin-átirattal érkező Bálint Tamásra, illetve az Előretolt Helyőrség elindítóira, László Noémire és Lövétei Lázár Lászlóra, valamit az E-MIL-elnök Karácsonyi Zsolt hagyományosabb előadására azonban kevesen kíváncsiak, öt órakor a fű sem nő még Torockón. Hát még péntek délután négykor, a prózadélutánra sem sereglik a nép, pedig Molnár Vilmost, Márton Evelint és György Attilát ritkán látni együtt szerepelni. Lehet, igaza van Bretter Györgynek, idézi Molnár Vilmos, amikor egy közepes Shakespeare-előadás vagy egy jó disznóvágás között hezitált, az úri közönség azonban ezúttal nem disznót vág, egyszerűen már nem érdekli az ilyen típusú költő-íródélután.
Teltházas slambajnokság
Annál inkább a majd’ egyórás késéssel rajtoló Grand Slam Invitational slampoetry bajnokság, amelyre már megtelik a Költőudvar, neves erdélyi és magyarországi slammerek mérik össze tudásukat, a közönség meg hálás, tapsol, kurjongat, a zsűri meg szigorúan bírál, pontoz. Talán ebből is leszűrhető, merre tovább Double Rise: mint ahogy a slambajnokságot moderáló André Ferenc is összefoglalta, a fesztivál az első Erdélyben, amely egyértelműen felvállalta az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő slam poetry-t. Minden nyitás és improvizációs színházi performansz dacára összművészetet csak nyomokban tartalmazott a Double Rise svédasztala: ígéretet betartani, tanulságokat levonni, visszajelzésekből, biztonsági kockázatokat kiiktatni azonban ennyiből is lehet, sőt, kell is, hogy a Double Rise ne csak felkerüljön, de ott is maradjon Erdély fesztiváltérképén.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.