Kusza gondolatokkal foglaltam el helyem a Szigligeti Színház nézőterén és feltehetően nem voltam egyedül kétségeimmel. Az ugyanis már az előzetes információkból kiderült, hogy a Nagyvárosi bujdosók című előadás az identitás, migráció, értékek és hasonló kulcsszavak mentén halad, egy 1999-ben készült album zenei anyagára épít, ugyanakkor ezzel a produkcióval igyekszik megtalálni saját formanyelvét az idén tizenegy esztendős partiumi hivatásos táncegyüttes. Az Ábel témakör kvázi hagyományos feldolgozásától a teljesen nonformális, minél elvontabb, áttételesebb formanyelvig számos lehetőség kínálkozott. Ám már az első akkordok és mozdulatok megnyugtatóan hathattak: Kiss Ferenc magyarországi zeneszerző azonos című albuma 2013 hirtelen jött tavaszán üdítően szólt a Pece parti színpadon, minden dallama cseng és minden szava mellbe vág.
Az eddigiekben főként folklórból táplálkozó Nagyvárad Táncegyüttes pedig nem valamelyik néprajzi tájegység táncrendjével állt a színpadra, és nem is ezek valamilyen egyvelegét igyekezett adaptálni, hanem igazi mozgásszínházi produkcióba fogott. Az előadás során többnyire ez a tendencia uralkodott, ám elemeiben vagy utalásokban visszaköszönt a népi kultúra is. Nagyjából arányosan a táncszínházi előadás kiindulópontjául és zenei alapjául szolgáló lemezhez. Kiss Ferenc zenéje ugyanis úgy ötvözi a népzene világát más, modernnek nevezett irányzatokkal, hogy új és egyedi esztétikai értéket teremt. Nem csupán táplálkozik a népi kultúrából, ötvözi azt például dzsesszel vagy rockkal, és készít – manapság divatos szóval élve – világzenét: mert ilyesmit napjainkban elég sokan próbálnak űzni. Csak elképzelni lehet, hogy milyen termékeny táptalajként szolgálhatott az inspiratív zene a különálló, mégis egybetartó etűdökből építkező előadás négy kortárs erdélyi koreográfusának – Baczó Tündének, Bordás Attilának, Orza Cãlinnek és Polgár Emíliának –, hogy a mindezt rendezői, dramaturgi és „játékmesteri\" minőségében összefogó Novák Péterről ne is beszéljünk.
Az előadás alatt nem színpompás kalotaszegi, feketében és pirosban játszó széki szoknyák pörögtek, hanem – György Eszter, csíkszeredai divattervező letisztult elképzeléseit követve – a hölgyek feketében és fehérben, az urak semlegesebb, de továbbra sem rikító színekben „pompáztak\". Szükség is volt ezekre, mert a bonyolult mozdulatsorok és táncok megkövetelték a környezet viszonylagos egyszerűségét. Ahhoz pedig, hogy a mozgás értelmet nyerjen, további jelentős adalékot szolgáltatott az élő zenekari kíséret. A zenészek és táncosok közreműködése rengeteget lendített az amúgy sem egysíkú előadáson, ezért fel is tűnt, amikor rövid ideig nem élőben szólt a zene.
A kivetítőn is megjelenített, gyökerektől induló produkció az elképzelt vagy csak elvárt célok kergetésén túl, a bevásárlókocsis, kapkodó és kattogó fogyasztói társadalom nyílt kritikáján, az értékvesztés általános jelenségén át, Kiss Ferenc Kés és Kereszt Tangójának gyönyörű kettősén keresztül – melyet Kerekes Dalma és Rácz Lajos Levente táncosok keltettek életre – a testiség és tömeg vonzásáig számos stáción átvezet. Majd a szavak világába lépünk, ahol az értelem elvész, a forma pedig nem tart meg. Brugós Sándor vívódása, „kettőse\" saját árnyékával az előadás egyik csúcspontja, de kiemelkedő momentum volt az Ady verbunkjára megálmodott, bonchidai ritka magyarra alapozott páneurópai képmutatás is. Mindezeket a tánc nyelvén elbeszélni önmagában véve sem könnyű feladat, ám azt, hogy mindeközben az előadók hány újabb kék-zöld foltot szerezhettek a próbafolyamat során már beszerzettek mellé, csak elképzelni tudjuk. Hogy szereztek, az bizonyos, mert táncost nem kímélő mozdulatokat láthattunk a színpadon, olyanokat, amelyek mögött látszik a kemény munka, a közös és az egyéni egyaránt. Az előadás szomorú, ám reális problémákat feszeget, mégsem hagyja bánatos arccal és lélekkel távozni a nézőt: a különböző léthelyzetek summájaként az „Addig élek, amíg élek, amíg bennem zeng a lélek\" reményteli üzenetével és egy össztáncszerű forgatós hangulatával bocsát útra.
Nem volt tehát szégyenkezni valója Novák Péternek, sőt: büszkén állhatott be a többi alkotóval együtt a tapsrendbe. A Nagyvárad Táncegyüttes pályafutásának méltó mérföldköve ugyanis a nagyvár(ad/os)i Nagyvárosi bujdosók.
Nagyvárosi bujdosók
Tánckar: Brugós Anikó, Kerekes Dalma Gabriella, Mihucz Kinga, Szabó Enikő Ágnes, Timár Tímea, Tolnai Tímea Katalin, Zaha Enikő Kitty, Brugós Sándor Csaba, Forgács Zsombor, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint, Kádár Elemér, Miklós János, Rácz Lajos Levente, Schmith Nándor. Zenekar: Bartalis Botond, Kelemen Molnár János, Marius Bulzan m.v., Márkus Zoltán m.v., Pelbát Ilona, Szabó Lóránd Győző, Szakács Kristóf, Székely István m.v.
Rendező, dramaturg, játékmester: Novák Péter m.v.; Zeneszerző: Kiss Ferenc m.v.; Zenei vezető: Horváth Károly m.v.; Zenei asszisztens: Brugós Anikó; Koreográfus: Baczó Tünde m.v., Bordás Attila m.v., Orza Cãlin m.v., Polgár Emília m.v.; Jelmez: György Eszter m.v.; Játéktér, látványtervek: André Csongor m.v.; Vetített látvány: Ugron Réka m.v.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.