Pacsika Emília
A Szeget szeggel cím ütős. A mű megalkotásánál Shakespeare a szeg mellé a kalapácsot is előveszi a drámaírás nagy szerszámos kamrájából, és a pallos is előkerül a teljhatalom kelléktárából. Tadeusz Bradecki lengyel rendező kiválóan sorjázza William mester vígjátéki tekervényeit a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermi produkciójában, majd kesernyésen elgondolkodtató végkifejletbe kormányozza a nézőt. Kissé szomorú lezárás ez, pedig az előadás lehetne akár mese is, hiszen egyik főszereplője a jóképű herceg, aki egyik jelenetben nem is fehér lovon, de elefánton érkezik a színre, előtte pedig, mint Mátyás király, álruhában járja a városát. Az előadásba operettbetéteket is szerkesztett a rendező, de hiába a „jaj cica” és „lányok angyalok”: a darab végén nincs „hepi” érzése a nézőnek.
A cselekmény Bécsben zajlik, ahol eluralkodott a bujaság, a szabadosság. A városból egy időre eltávozó herceg Angelót bízza meg, hogy rendet vágjon az erkölcsi fertőben. A helytartó túllő a célon, törvénytisztelő buzgalmában halálra ítéli Claudiót, mert az gyermeket nemzett menyasszonyának az esküvő előtt. Az apácának készülő Izabella megmenthetné a bátyját, ha odaadná ártatlanságát Angelónak, de végül nem kell megtennie, a herceg addig mesterkedik, míg mindent rendbe hoz. Angelo ágyába annak galádul elhagyott menyasszonyát csempészi be, így Izabella helyett Marianna veszti el ártatlanságát egykori vőlegénye karjaiban. A helytartót zsarolás és liliomtiprásért elítélik, Claudio pedig kiszabadul a börtönből.
A ködös Albion géniusza rendesen feladja a leckét a rendezőnek, aki a 21. században ezt a darabot választja. Vajon milyen pontokon érdemes megfogni ezt a titokzatos, fehér foltokkal teli, sokcsavaros történetet, hogy szeget lehessen ütni vele a néző fejébe. Tadeusz Bradecki nem először nyúlt e műhöz, s amikor előzetesen úgy nyilatkozott, hogy az előadás a jóról és a rosszról, az erkölcsről szól, félhettünk, hogy a közhelyek tárházába hív majd meg bennünket.
Az előadás azonban egy sor egészen különösre hangolt morális kérdést vet fel. A legfontosabb jelenség, amire rávilágít: könnyen feláldozzuk a másik ember legfontosabb értékeit, ha személyes érdekeink úgy kívánják. Izabella feláldozná bátyja életét saját szüzességének megtartása érdekében, Claudio viszont feláldozná húga szüzességét a saját életéért, Izabellától egyszerre három férfi is elvárja, hogy áldozatot hozzon. Bátyja arra használná, hogy megmeneküljön általa, Angelo, hogy férfikedvét tölthesse vele, a herceg pedig, hogy feleségeként „személyes tulajdonának” nevezhesse ki. Szóval a Szeget szeggel nem kifejezetten az önzetlenség drámája.
A díszletek sokatmondóak. A frissen kinevezett, hatalmas fekete íróasztalnál töprengő helytartó mögött úgy hat Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje című festményének vetített képe, mintha Szodoma és Gomora lakossága költözött volna a színpadra. A zárdajelenetben a hely szellemét kiválóan idézi meg a kifeszített hófehér gyolcs, rajta a csipkéből applikált kereszttel. Ez később is beszédes vizuális jelként szolgál: mikor Angelo Izabella testi ártatlansága elleni merényletét tervezi, a hófehér kelmére hatásos mozdulattal ráfröccsenti maradék vörösborát, amely úgy hat, mint vérfolt a lepedőn.
Simon Boglárka Izabellája a görög tragédiák hősnőit idézi. Mély és tiszta, mint egy kút, elfelejtjük neki, hogy erényességének záloga momentán testvére élete, akit akár meg is menthetne. Izabellával a klasszikus korba csöppenünk vissza, amikor a dolgok még azt jelentették, amik voltak is egykoron: az ártatlanság az ártatlanságot, a törvény elleni vétkezés pedig a bűnt. A szereppel debütáló ifjú művésznő, úgy tűnik, rendelkezik a színészet klasszikus tulajdonságaival is, alkati adottságai szerencsések, játéka átszellemült, gyönyörűen beszél. A herceget alakító Bányai Kelemen Barna feladata igen összetett, hosszú ideig szerep a szerepben. Az álruhás uralkodó szerzetesnek álcázva tölt el majdnem két felvonást a színpadon, ő szervezi és teszi szövevényessé a cselekményt. Kapunk tőle férfias monológot, szépen zengő éneket, végül zsigerből karizmált arisztokratikus könnyedséget is. Az álszerzetes parodisztikus megformálása kicsit mintha nehezére esne, humorérzéke azonban a segítségére siet. A nevettetés forrása kézenfekvő: a csuhába bújtatott – amúgy sem a szűzies életéről híres – herceg papként is megfeledkezik magáról, ha nőt lát.
Galló Ernő elegánsan, megfontolt komolysággal, lépésről lépésre építkezik. Ez a hatalomhoz juttatott Angelo-figura láthatóan szorong – nyaknál szoros fekete felöltőjét többször ki-és begombolgatja –, egy ideig maga sem hiszi el a hatalmát, majd gyorsan belespirálozik az önkényúr szerepébe. Viselkedésében azonban végig ott bujkál a sejtés: nem ússza meg a dolgokat el- és lebukás nélkül. Több monológját is a befelé fordulás nemessége és a mesterségbeli mívesség jellemzi. László Csaba most is a helyzetekre ösztönösen reagáló színész magabiztosságát sugározza. Luciója afféle orfeumlakó, miután a századelős Bécsbe is behelyez minket a rendező. Vigécjelmezében (tűzpiros felöltő, bohóckockás nadrág) „csárdáskirálynők” cipőjéből issza a pezsgőt, butaságokat fecseg, lubickol a szerepben, mintha egyenesen a Globe Színháztól kérték volna őt kölcsön erre az előadásra. Bartha László Zsolt dinamikus Claudiójában viszont a kétségbeesés és a remény birkózik. A színész kishamleti filozófiával monologizál a halálról, de a lét vagy nem lét kérdése számára egyértelműen a földi vágyak javára dől el. Hús-vér ifjú embert alakít, akivel együtt érzünk halálfélelmében, a megható börtönjelenetben pedig szinte reménykedünk, hogy Izabella szíve megesik bátyján és megmenti. Kiss Bora fehér „menyasszonyi” ruhájában, pocakjában a bonyodalmakat okozó magzattal úgy viselkedik, mint egy 21. századi emancipált nő, de az emberiség ősanyja, Éva magabiztosságát is láttatja. Bár azt mondja, szégyelli magát, arcán látjuk: inkább büszke a „korán jött” anyaságra. Gecse Ramóna az elhagyott és megszégyenített Mariannát alakítja, akinek viselkedésében a még ki nem hunyt szerelem és az elégtétel vétel lehetőségének izgató érzése vetélkedik.
A marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat „vígjátéka” azonban gombócot hagy a néző torkában, miután a rendező az eredeti művet megtoldja egy apró szakasszal: Izabella szomorúan, megtörten énekel, és könnyezve távozik a színről. Láthatóan nem örül testvére megmenekülésének, Angelo megbüntetésének, és hogy őt feleségül kívánja venni a város legrangosabb embere. Nem boldog, hiszen úgy adták-vették őt felvonásokon keresztül, mint egy tárgyat, senki sem kérdezte vágyai felől. Tadeusz Bradecki szinte új kamerát kínál fel a nézőnek, amely révén a cselekmények utólag más kontextusba kerülnek. Már semmi nem lesz olyan kézenfekvő, olyan dirr-durr, szeggel-kalapáccsal megnyugtatóan elrendezhető, mint előtte látszott. A rendező megsejti, hogy a világirodalom nagy géniusza ebben a műben olyan forgatókönyvet ajánl fel, ami azt sugallja: a törvényes igazságszolgáltatással még nincs minden elintézve. Attól még nem lesz felhőtlenül boldog mindenki. Cseh Tamással szólva: „Mily nagy ravasz ez a Shakespeare William!”
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.