Ady, Bogdán, élet

Csinta Samu 2015. május 22., 23:06

Hiszek benne, hogy mindenki életében van legalább egy nagy Ady-élmény. Ideális esetben akár több is, de legalább egy. Nem feltétlenül iskolai tananyagként, bár egy értő-érző irodalomtanár „idegenvezetése” sokat segíthet az Ady-univerzum legalább részleges felfedezésében. Sokkal inkább később, egy bizonyos élethelyzetben, más életkorban, amikor egyszerre csak ragyogóbb vagy éppen vészjósló fénybe kerülnek azok a sorok, új, addig még nem is észlelt dimenziók bomlanak ki.

Jómagam is többször találkoztam vele. Az Elillant évek szőlőhegyén című vers hajdan volt középiskolai ballagásomat rögzítette örökre életem térképén. Aztán máig zsigereimben lüktető emlék, amint sorkatonaként heverek egy Torda környéki domb oldalában, boldogan tudom, hogy hadgyakorlati őrszemként egész nap magamban leszek, mócsingos húskonzervet eszem és Adyt olvasok. A nagy klasszikus, Az ős Kaján azon a napon költözött belém elfeledhetetlenül.

Aztán beülök Bogdán Zsolt Ady-estjére, immár több mint századszor megy a „... függök ezen a zord élet-párkányon...” című produkció, amelyet a kolozsvári színművész a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának színész-rendezője, Szugyiczky István közreműködésével hozott létre. Igyekszem félretenni a mindenféle eltérő trendek ellenére továbbra is a színjátszás egyik alapjának tekinthető versmondással szembeni elvárásaimat, valamiféle hazatérés-érzés van bennem, ismerős szavak, otthonos világ fogad magába. Bogdán Zsolt már a színpad-arénában vár rám, egy széken üldögél, talán még mosolyog is egy halványat, amint elvonulok előtte az ülőhelyem felé igyekezve. Helyezkedünk, telefont matatunk, előbb-utóbb el kell kezdődnie.

Aztán egyszer csak felpattan, s első mondata így hangzik: itthon vagyok! Elmosolyodom, tudtam. Hozzám beszél, nekem szánja a szavait, mesél az iskoláról, mintha csak ketten lennénk, bizalmas, összekacsintó. Egyszer csak azon kapom magam, hogy a mese az „ajkad: ma is sínylem, óh, első Asszony” mondattal zárul. Hoppá, itt már vers esete forog fenn, de az eszmélést máris az első kötet kiadásának terve követi, egyelőre az igazságot csak keresgélő verseket jelentetne meg, de „Nem tudom, hogy meddig érek,/Mert szörnyű ellenem a hajsza.”

Ady vívódik előttem, szeret és gyűlöl, a költő és a publicista egyik szavát a másikba öltve meséli az életét. Párizsba menni vagy maradni, visszajönni Párizsból vagy maradni, segíts dönteni, akaszkodik a tekintetembe. Mert Bogdán Zsolt maga Ady, nincs kétségem afelől, hogy ez a költő hangja, az ő tiszta szövege, féktelen energiája, félelmetes önmarcangolása. Nincsenek mítoszok, az eddig nem ismert szövegrészeket is ismerőssé avatják a zökkenés nélkül illeszkedő versrészletek, hálás aha-érzéssel hallgatom, az idő időtlenné válik, nem akarom, hogy vége legyen, nem akarom, hogy Párizsból az ősz kacagva szaladjon kifelé.

Pedig egyszer csak vége lesz. „Szépen éltem… Sok jót adtam…/Köntösöket tépnek miattam.../Éljen. S elnyel az Űr.”

Újabb súlyos Ady-élménnyel indulok haza. Tudom, hogy otthon újra előveszem a kötetet, versrészletekre vadászok, emlékezetemben Bogdán Zsolt hangját utánozva igyekszem összefércelni a kis darabokat. Persze maradok az örök hiányérzetemmel. Gazdagon.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.