Utak önmagunkhoz: véget ért a TESZT

Emlékezés és feledés, személyes és közös történeteink el- és újramesélésének lehetősége, a jelen pillanat és a folyton múló idő viszonya jelentették a május 28-án véget ért temesvári TESZT fesztivál programjának főbb fókuszpontjait. A tizedik, jubileumi kiadásához érkezett eurorégiós színházi találkozó szervezői az eddig megtett út összegzésére és a jelen megértésére tettek kísérletet.

A nyolc napba összesen huszonkilenc előadást tömörítő fesztiválprogram minden eddigi kiadásnál intenzívebb figyelmet és jelenlétet igényelt nézőitől – amit cserébe természetesen számtalan élménnyel hálált meg.

Az idei válogatás különlegességét az egynézős előadások jelentették. Ezek a személyes és a nézőt rendszerint aktív részvételre is késztető találkozások alapozták meg a fesztivál alaphangulatát: a befogadó, előítéletmentes hozzáállás és az önreflexióra való készenlét a TESZT valamennyi előadásának fontos megközelítési támpontját jelentette.

Az egynézős előadások másik fontos hozadéka a számos új helyszín megjelenése volt: alkalmunk nyílt például a Béga-csatornán vízibiciklizés közben a klímaváltozás veszélyeiről gondolkodni, egy hotelszobában találkozni saját táncoló tükörképünkkel, tartozásainkat összegezni egy kultúrkocsmában, kortárs galériában érintés-ajándékokat kapni, vagy néhány percig elvárások nélkül keresni a másik tekintetét egy apró fénysugár mellett Temesvár egyik legnépszerűbb romkocsmájában. Bodzaillat és vízcsobogás, színes esernyők és régi fényképek, könyvtári polcok és zsírkrétarajzok szegélyezték a nézők saját útját a TESZT-térképen. Az így kibővült térben és egyre sűrűbb időben kanyargó utak pedig végül az önmagunkkal való találkozás lehetőségéhez vezettek el.  

Napi öt-hat előadásról érdemben beszámolni teljesíthetetlen vállalkozás volna, következzenek ezért a TESZT-utazás számomra legfontosabb állomásai.

Recsegő kazettofonról szól a zene a ljubljanai Margareta Schwarzwald Intézet Három nővér előadásán, melyet rendhagyó térben, a színház festődéjében játszanak.

A beazonosíthatatlan tárgyakkal telezsúfolt tér hatalmas ablakain beáramló nappali fényben hosszú csend-percek alatt érkezünk meg a három nővér nappalijába. Kávéval kínálnak, nézelődünk, elcsendesedünk, majd ebben a halk, pasztellszínű hangulatban kezdődik el a jól ismert történet. A nővérek tehetetlen Moszkvába-vágyakozása, az egymás mellett elbeszélés, a találkozások lehetetlensége egyszerű, hétköznapi hangnemben zajlik. Az alkotócsapat (rendező: Maruša Kink) bátran nyúlt Csehov drámájához, csak a legfontosabb viszonyokat őrizve meg belőle, nem riadva vissza a szerepkettőzésektől sem. A történet így is követhető, hiszen nem az események, hanem elsősorban az atmoszféra az, amit igazán átérezhetővé tesz az előadás.

A TESZT-en látott előadások esetében szinte már magától értetődő, hogy a kortárs valóságunkat feszítő lényeges kérdéseket érintenek, a társadalom vagy az egyén szemszögéből. Így az idei programban több előadás is foglalkozott a menekültválság kérdéskörével.

A spanyolországi Agrupación Señor Serrano Birdie című multimediális performansza élőben vetített videókkal, miniatűr tárgyakkal és narrációval meséli el a modern menekültválság egy ikonikus fotójának történetét. José Palazon felvételén a marokkói (amúgy Spanyolországhoz tartozó) Melilla várost övező hat méter magas kerítésen megrekedt menekültek láthatóak, miközben az előtérben a városi elit kedélyesen golfozik. Az előadás szabad és igen találó asszociációval kapcsolja a menekültek vándorlását a vándormadarakéhoz, s így Alfred Hitchcock Madarak filmjéhez, ahol a madár már mint a félelem kivetülése értelmezhető.

Az olaszországi Leccéből érkező Koreja Színház második alkalommal van jelen a TESZT-en. Ezúttal a mediterrán térség húsz évvel korábbi menekült-tragédiáját, az albán Katër i Radës hajó elsüllyedésének történetét dolgozták fel kortárs opera formájában. Az 1997-es szerencsétlenségben 83 albán menekült férfi, nő és gyermek vesztette életét – az olasz hatóságok felelőssége a kérdésben máig tisztázatlan. A Katër i Radës. A hajótörés címet viselő opera egyetlen zaklatott felvonásba sűríti a menekülők reményeit és félelmeit, míg az elhagyott otthont egy autentikus albán polifón kórus jelenléte hozza vissza.

A TESZT idei programjában érdekes jelenségként volt megfigyelhető az egy- vagy nagyon kevés szereplős, minimális díszletben játszódó előadások hangsúlyos jelenléte. Ezek a produkciók főként az előadók jelenlétére és az általuk felvetett problémákra helyezik a hangsúlyt, melyhez gyakran erős személyes kötődés is társul.

A libanoni születésű Rabih Mroué Felhőn lovaglok előadásában testvére, a libanoni polgárháborúkban megsérült Yasser Mroué saját történetét meséli el. Az egyszerű, személyes hangvételű elbeszélés a Yasser által készített videókkal és hangfelvételekkel kiegészülve egyszerre nyújt betekintést egy közel-keleti ország politikai átalakulásába és veti fel az emlékezés és az önéletrajzi megközelítés szubjektivitásának kérdését.

A Ti nem láttatok semmit! dokumentarista eszközökkel készült egyszemélyes előadás szintén a kiszolgáltatottak és védtelenek helyzetét próbálja láthatóbbá tenni. Az előadás kiindulópontja a 2014-ben Bukarestben a rendőrségen halálra vert Daniel Dumitrache esete, melynek körülményeit Alex Fifea színész kutatta fel és tette David Schwartz rendezővel együtt megrázó színházi élménnyé.

A belgiumi Sarah Vanhee Feledés című előadása végtelenül intim és ugyanakkor a társadalom szintjén is megkerülhetetlen problémát vet fel, amikor a szemét fogalmát helyezi új kontextusba. Sarah összegyűjtötte mindazt, amit egy év alatt amúgy eldobott volna, legyen szó valós vagy virtuális szemétről, kapcsolatokról vagy éppen ötletekről. Az előadás egyetlen lassú leltárban mutatja és fedezi fel újra mindazt, amit egyszer már valaki fölöslegesnek értékelt, szelíden figyelmeztetve mindeközben az önmagunkkal eltöltött idő minőségére is.

Elfeledettnek hitt és újra megtalált tárgyakkal és történetekkel több előadásban is találkozhattunk a TESZT-en. A lengyel Janek Turkowski filmbe illő történetet mesél el: egy keletnémet ócskapiacon puszta kíváncsiságból megvásárolt hatvanas évekből származó filmtekercsekkel teli doboz felfedezésének történetét. A kezdetben összefüggéstelennek tűnő képhalmazból türelmes kutatómunka és némi fantázia segítségével egy testvérpár története bontakozik ki – a történet pedig a jelenben, a filmek valódi „főszereplője” és az előadás alkotója közti személyes találkozással zárul.

Hasonló indíttatásból született Xavier Bobés Könnyen elfelejthető dolgok című előadása is, akit egy 1942-ből származó napló inspirált egy szintén bolhapiaci kincsekből összeálló történet kitalálására. Az egykor féltve őrzött emlékként megóvott tárgyak, fényképek, könyvek és az említett napló egy fikciós múlt megjelenítésének eszközeivé lesznek Xavier Bobés kezei alatt. A mindössze öt néző számára, egyetlen kerek asztalon megszülető varázslat egyszersmind saját múltunk és apró kincseink fölött való eltűnődésre is indít.

Személyes és közös emlékeink megőrzésére és újragondolására a TESZT az előadásokon túl is kínál lehetőséget: a zsebünkben is kényelmesen elférő műsorfüzetet jegyzetelésre alkalmas üres oldalak tagolják, emellett a nézők egy emlék-albumot is kapnak ajándékba, melyben játékos formában rendszerezhetik az elmúlt tíz év TESZT-jeihez kötődő legfontosabb élményeiket. A múlt felelevenítésében a színház előcsarnokában szétszórt hatalmas kupac kinyomtatott fénykép segít, melyeken a TESZT eddigi 10 éve elevenedik meg, és melyekből bárki kedvére válogathat.

 A teljes fesztiválprogram fontos alappillére ez a személyesség és az erre való törekvés, mely több előadás központi témájává is válik. Hajdu Szabolcs és alkotótársai szintén visszatérő vendégei a TESZT-nek, akik ezúttal legújabb előadásukat, a Kálmán-napot hozták el. A gondolatiságában az Ernelláék Farkaséknál folytatásának is tekinthető produkció két negyvenes éveiben járó pár találkozásával tart felkavaró tükröt a közönségnek.  Az intim, mindenféle sallangtól mentes játék már-már a valóságot hozza elénk: sem a kapuzárási pánikra, sem a párkapcsolati és hétköznapi problémákra nem létezik azonnali megoldás, a legtöbb, amit tehetünk, hogy elfogadjuk saját esendőségünket és szembenézünk kudarcainkkal. 

E kudarcok, és az élet más fontos és teljesen lényegtelen eseményeinek összegzésére törekszik üdítően életigenlő formában a holland BOG. társulat négy színésze a BOG. kísérlet az élet újrarendezésére című előadásban. Derűsen sorolják fel mindazt, ami születésünktől halálunkig megtörténhet velünk. A leltárból mindenki összerakosgathatja a saját történetét az első bukdácsolásoktól kezdve a kamaszkori csalódásokon át a felelős felnőtté válás nehézségeiig és tovább.

A társulat egyik tagja, Lisa Verbelen a jelen pillanat megragadására törekszik, amikor az általa írt és elénekelt négyszólamú kórusműben a hangot kísérli meg lerajzolni. A ONE. című szólóelőadásban naiv-játékos kriksz-krakszok formájában a folyton mozgó világ alkotórészeiként még az emberi érzések és gondolatok is megjelennek.

Teljesen másfajta, ám a tánc műfajától szintén igen szokatlan személyesség jelenik meg a budapesti Hodworks Grace című előadásában. Hód Adrienn koreográfus négy (beszélő!) táncos segítségével forgatja fel a táncelőadásokról alkotott elképzeléseinket, ironikusan, ám mindeközben nagyon is bátor kitárulkozással. Az előadást egyébként nemrég a magyarországi táncszakma az évad legjobb táncelőadásának járó Lábán Rudolf-díjjal jutalmazta.

A 10. TESZT méltó lezárását jelentette vasárnap este a bolgár Ivo Dimcsev Songs from my shows koncertje. A távozó fesztiválközönséget a színház előcsarnokában a TESZT-kiadványokból álló emlék-installáció fogadta, melyet a falon a következő évi, 11. TESZT már idén elkészült plakátja egészített ki: a múlt-nosztalgián és a jelen kérdésein át vezető TESZT-út tehát a szervezők és résztvevők reményei szerint jövőre is folytatódik.

Balázs Nóra