Történetek operáról és világsztárokról Kürthy András operarendezővel

A hatalmas érdeklődéstől övezett beszélgetés – házigazdája Nagy Ibolya muzikológus, a Kolozsvári Magyar Opera korrepetitora volt – olyan dolgokra is fényt derített Kürthy pályájáról, amelyek eddig ismeretlenek voltak a nagyközönség számára. Például ki gondolta volna, hogy a szabadidejében komoly fényképésznek számító rendező 116 ezer fotót őriz saját előadásairól, amelyeket ő maga készített! Emellett a Budai Várról több mint 10 ezer, Olaszországról több mint 70 ezer saját készítésű fényképe van. És hogyan volt ideje rendezni és fotózni is? A látszólag két egymásnak ellentmondó tevékenységnek egyszerű a magyarázata, legalábbis Kürthy szerint: a rendezőnek a bemutatón gyakorlatilag már semmi dolga nem akad, akár haza is mehet, hacsak… véletlenül nem szeret fényképezni. Így születtek meg a kiváló minőségű művészfotók az előadásokról, amelyekből egy csokorra valót a Györkös Mányi Albert Emlékház falain is megcsodálhattunk, és április 19-ig még megtekinthetik az érdeklődők. Egyébként nem ez az operarendező első tárlata, hiszen a főleg Itáliában készült képeiből már több kiállítást is rendeztek. És igenis van kapcsolat  rendezés és fotózás között, hiszen Kürthy András elárulta: mindig és mindenhol kamerán keresztül látja a világot… Hozzátette, mindenkori célja, hogy az előadás és a fénykép hiteles legyen: „úgy látassam, ahogyan látom”.  

A lényeg azonban Kürthy András operarendezői tevékenységén van. Ennek kapcsán pedig már a beszélgetés elején kiderült, mi hozta a 90-es évek elején a híres rendezőt Kolozsvárra. Elárulta: bár édesapja Szatmárnémeti szülöttje – nyilván akkor még a város Magyarországhoz tartozott –, a rendszerváltás előtt édeskeveset tudott Erdélyről és Kolozsvárról. 1989 decemberének romániai eseményeit ő is a tévében követte, és kollégáival elhatározta: segélyküldeményt állít össze a Kolozsvári Magyar Opera részére.

– mesélte Kürthy. Utóbbiakra talán nagyobb szükség volt, mint a hangszerkiegészítőkre, hiszen ha volt is hegedűje a zenésznek, de kénytelen volt sötétben próbálni.

„Ismeretlen terület volt számomra Kolozsvár, tartottam is tőle, hogy idejöjjek” – emlékezett a rendező. Mint fogalmazott, „Kolozsvár egy tétel volt a zenei lexikonban”, ám 1990-ben mégis ellátogatott a kincses városba. Megtekintett egy operettelőadást, ahol „kijött a színpadra két fantasztikus figura, Marton Melinda és Szeibert István. Én

Meggyőződött arról, hogy mennyire nagyszerű a Szamos-parti társulat, és 1992-ben helyt adott az akkori igazgató, Simon Gábor felkérésének, hogy rendezzen Kolozsváron operát. „Egy nap gondolkodási idő után közöltem, Verdi Simon Boccanegra című operájára esett a választásom, pedig nem is tudtam, hogy a bemutató országos premier lesz. Olyan társulatot találtam itt, amellyel öröm volt dolgozni, és amely alkalmas volt világszínvonalú teljesítményre” – mesélte a beszélgetésen Kürthy András.

Ám ez csak a kezdet volt. A kolozsvári operatagok kedves fogadtatását viszonozva Kürthy lehetővé tette negyven társulati tagnak, hogy 1991-ben meghallgassa Luciano Pavarotti budapesti koncertjének főpróbáját, amely zárt ajtók mögött zajlott a Budapest Sportcsarnokban. Még a művész öltözőjébe is bevitte a társulat tagjait, a világhírű tenor meg is hívta az akkor még fiatal Kis B. Attilát Olaszországba, hogy tanítsa. „Hogy ez végül nem jött létre, nem Pavarottin múlott” – jegyezte meg Kürthy.  

Azért is megérte részt venni a március 20-i beszélgetésen, mert a rendező szívvel és lélekkel előadott színes történetei – amelyek olykor műhelytitkokról is fellebbentették a fátylat – lebilincselők a kívülálló számára. Hiszen az egyszerű halandónak, aki szabadidős zenekedvelő, még elképzelnie is nehéz, milyen lehet Luciano Pavarotti, Plácido Domingo és José Carreras, vagyis „a három tenor” közelében lenni, hát még vezetni őket! Kürthy Andrásnak ez megadatott, és egy-két velük kapcsolatos élményét meg is osztotta a közönséggel. 1994-ben például egy Los Ange­les-i stadionban rendezett Három tenor koncerten működött közre. Akkor

60 ezer ember és egy elképesztő VIP-részleg előtt énekeltek Pavarottiék.

A rendezőnek az a véleménye, hogy mindez a tündöklés és felhajtás csak akkor éri meg, ha másnap bemegy tíz ember a boltba, hogy lemezt vegyen. Kürthy elérzékenyülve mesélte, hogy a koncert másnapján, amikor már üres volt a stadion, feleségének megjegyezte: ez jó volt. Az pedig annyit válaszolt: jó volt Los Angelesben a koncert, de a kolozsvári Macbeth jobb volt.

Kürthy összesen három Verdi-operát (Simon Boccanegra, Macbeth, Nabucco) és egy Verdi-gálát (Viva Verdi!) állított színpadra a Kolozsvári Magyar Operában. 2011-ben Donizetti Szerelmi bájitalát rendezte a kincses városban. Az előadásokkal kapcsolatban elárulta: rendezései alatt ihletforrás volt számára az énekkar, ugyanakkor egész tevékenysége során mindig nagy fontosságot tulajdonított az ének- és a balettkarnak. „Tudnunk kell, hol a helyünk” – figyelmeztetett az operarendező. Ezért aztán a próbákat is általában úgy kezdi, hogy elmondja az énekesnek:

Kürthy szerint sok fiatal nem érti, mit jelent a szakmai alázat, erről egészen homályos elképzeléseik vannak a mai korosztálynak. A nagysikerű Virtuózok című televíziós vetélkedővel kapcsoltban pedig kijelentette: „virtuózok helyett komoly és elmélyült művészeket kellene gyártanunk”…

Marton Melinda operaénekes, az est egyik szervezője a beszélgetés végén megjegyezte: örülhetünk annak, hogy tanúi lehettünk Kürthy András művészetének. A művésznő azt a korszakot, amikor Kürthy András is itt rendezett, a Kolozsvári Magyar Opera aranykorának nevezte.

A rendezvényen közreműködött Barabás Zsuzsa szopránénekes és Nagy Gergő zongoraművész.