Tehetséggondozás: mester helyett önerőből

A kommunista berendezkedésű Romániában még a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar szakja volt az írói, költői vénájú fiatalok keltető fészke – emlékezett vissza Kántor Lajos irodalomtörténész, szerkesztő, aki Lászlóffy Aladár Kossuth-díjas író, költő padtársa volt az egyetemen. Ezt a generációt a Korunk irodalmi rovata is nevelgette, pallérozta. Király László, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja hozzáfűzte: többek közt Molnos Lajossal, Farkas Árpáddal együtt az erdélyi irodalmi élet egy olyan időszakát élték meg, amikor a szerkesztőségek nem tekintettek el az egyetemeken kialakult tehetséges fiatalok „bandájától”.

Amikor megjelent Lászlóffy Aladár első kötete, az akkori pályakezdők úgy érezték, számukra is megvalósítható az írói álom.

A mára klasszikussá nőtt irodalmi személyiségek sokat köszönhetnek a Forrás folyóiratnak és a köréje épült irodalmi esteknek, amelyeken akkoriban több mint százan is részt vettek. Király László szerint a vidéki szegénylegények felnéztek Kántor Lajosra, Lászlóffyra, akik erős motivációt jelentettek az ifjúság számára.

„Tizenkettedik osztályos koromban Hodor Adél megkeresett az iskolában, mert hallotta, hogy verseket írok. Az ő közvetítésével publikáltam először a Jelenlétben. A tehetséggondozás következő szakasza az irodalmi esteken zajlott, ahol eleinte giccsesnek tartották költeményeimet, és a könnyekig szétszedték” – emlékezett vissza első költői éveire László Noémi, aki többek közt Fekete Vincze és Orbán János Dénes kortársaként nevelődött szerencsés nemzedék tagjaként a forradalom utáni, hirtelen pezsegni kezdett erdélyi irodalmi életben.

Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője hozzátette, a tehetségek nevelésében fontos szerepet játszottak a rendszeres írói-költői táborok, a Bretter-kör, aztán a Korunk mellett a Helikon és a Látó nyújtott számukra publikálási lehetőséget.

Egy konkrét mentora azonban szinte senkinek nem volt. „Ott voltak a szerkesztők, akik tanítottak, igazgattak, de senki kabátjába nem kapaszkodtam. Egyetlen mesterem talán a Kossuth Rádió irodalmi műsora volt” – fűzte hozzá Karácsonyi. László Noémi számára is az egyetemesen jó irodalomként megítélt könyvek lapjai jelentették a követendő példát. A költő hangsúlyozta: mindenkinek bíznia kell saját erejében, amikor az újat kikalapálja. Király László szerint jaj annak a költőnek, aki önereje helyett mesterhez folyamodik: bár titkon mindenki követ példákat, nem születhet siker stílusmásolásból.

A jelenlévők egyetértettek abban, hogy az írást nem lehet megtanulni, a tehetséggel születni kell, annak a kiművelése pedig kis segítséggel – irodalmi pályázatokkal, táborokkal – elsősorban egyéni boldogulással kell, hogy történjen. Karácsonyi Zsolt hangsúlyozta, egy irodalmi lap szerkesztőjének nem szabad elfelednie, hogy egyszer ő is volt fiatal szerző. László Noémi ugyanakkor hozzátette, a szerkesztőnek nyitott kapunak kell lennie: nem szabad egyéni ízlésének bélyegét rányomnia a megszerkesztett versre.

Az est végére a pontot Sánta Miriám fiatal szerző hozzászólása tette. Úgy fogalmazott, a szerkesztőnek empátiával kell hozzáállnia az ifjúsághoz, hiszen a tehetséggondozónak is tehetsége kell, hogy legyen a gondozáshoz mind negatív, mind pozitív kritika esetén.

Kádár Hanga