Száz év zene: ünnep és emlékezés

A rendezvény elnevezése is sokatmondó: Számvetés – 100 év magyar zene Kolozsváron. Ha belegondolunk, hogy a románok nagy egyesülése óta mi mindenen ment keresztül Erdélyben a hirtelen kisebbségbe került magyarság, sokak szerint az is kisebb csoda, hogy még anyanyelvünkön beszélünk. És nem csak beszélünk, hanem írunk, olvasunk és énekelünk is. Meg kellett tanulnunk élni az új élethelyzetben, amit gyakorlatilag mások kényszeríttettek ránk – és az elmúlt száz év azt bizonyítja, hogy ez nagymértékben sikerült. Olyanok segítségével és munkájával, akik sosem adták fel magyarságukat és a legnehezebb időkben is téglát tettek megmaradásunk alapjaihoz. Közöttük muzsikusok, előadóművészek, zenepedagógusok, muzikológusok, akik nagymértékben hozzájárultak az erdélyi és az egyetemes magyar kultúra fejlődéséhez. Róluk szól a rendezvénysorozat kezdetére megjelent, és október 28-án bemutatott Számvetés című kötet, amely Laskay Adrienne zenetörténész fáradhatatlan munkáját dicséri.

A Kolozsvári Operabarátok Köre által kiadott könyv, amelynek remek kivitelezése a kolozsvári Idea Plus nyomda munkája, igazi kincsesbánya azoknak, akik kicsit is érdeklődnek Kolozsvár egykori (és jelenlegi) zenei élete és annak története iránt.

Szakmai és erkölcsi kötelességének tekinti tudatosítani a közgondolkodásban azt a rendkívüli hatást, amelyet Kolozsvár a magyar zenetörténet egészére gyakorolt, azt a páratlan gazdagságot, amelyet a kolozsvári elkötelezettségű alkotó és előadóművészek az utókorra hagyományoztak” – vélekednek a rendezvénysorozat szervezői.

Számot vetünk

Laskay Adrienne kötetében olyan jeles emberek életrajzaival találkozhatunk, akik jelentősen befolyásolták és gazdagították Kolozsvár zenei életét az elmúlt száz esztendőben. Ugyanakkor a történelem viharai magyarázzák, hogy az utóbbi száz évben sok jelentős erdélyi művész életműve csak az emigrációban valósulhatott meg, mégis, csaknem mindnyájan életük végéig hordozzák Kolozsvár éthoszának kitörölhetetlen hatását. Néhány név a teljesség igénye nélkül a Számvetés című kötet lapjairól: Farkas Ferenc kétszeres Kossuth-díjas zeneszerző, egyebek között a Csínom Palkó szerzője, Ligeti György, aki a mikropolifónia fogalmát bevezette egy bizonyos fajta zene leírásához, vagy Vermesy Péter, akiről a magyarországi Maglódon művészeti iskolát neveztek el. És

olvashatunk a feledhetetlen Hary Béla karmesterről is, akinek neve ma már fogalom a zeneszeretők körében.

Nem hiányozhatott a kötetből Selmeczy György sem, aki zeneszerzői munkássága mellett jelentős operarendező és karmester. Ma már kevesen emlékeznek Szabady István operaénekesre – ő is feltűnik a kötetben –, akiről Kodály Zoltán maga mondta, miután hallotta énekelni a Háry János címszerepét: éppen ilyennek képzelte az alakot! A szerző megemlékezik Flóra Jenőről is, akinek sokoldalúsága közismert volt, és akiről talán kevésbé köztudott, hogy kezdő színész korában különböző operettekben bonvivánszerepeket játszott.

A muzikológusoknak szánt fejezetben megismerhetjük mások mellett Lakatos István, Benkő András vagy László V. Ferenc munkásságát.

A szerző külön fejezetet szánt a kolozsvári zenés színpad jeles énekművészeinek 1990-ig, valamint a magyar opera alapító tagjainak, akik között olyan nevekkel találkozunk, mint Puni Júlia, Sallay Margit és Trenka Éva szopránénekesnők, Ottrok Ferenc tenorista vagy Szaboray Zoltán balettművész. De találkozhatunk a kincses városban egykoron működött Magyar Művészeti Intézet tanárainak nevével, főiskolai, zeneiskolai és általános iskolai tanárok névsorával is. A szerző feltérképezte a hangszeres előadóművészek, kamarazenészek, karmesterek, karigazgatók tevékenységét is, és nem feledkezett el zenei végzettségű rádiós és televíziós szakemberekről sem.

Mindez pedig csak töredék Laskay Adrienne könyvének bőséges tartalmából. A szerző bő fél éven át szinte megállás nélkül dolgozott a köteten. „Nemcsak a munka volumene volt hatalmas, hanem az utánajárás és az anyaggyűjtés is.

Ezt nehéz elhinni, mert aki egyszer ott megfordult, annak kell ott legyen nyoma” – mondta lapunknak a szerző. Nehéz megválaszolni azt a kérdést, hogy a kötet mennyire nyújt teljes képet az elmúlt száz év kolozsvári zenei életéről. Ahogyan a zenetörténész megjegyezte: igyekezett nem megismételni azt, ami az előző kötetekben megjelent, de a kötet keresztmetszetet nyújt a történésekről. Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója pedig úgy vélekedik a rendezvénysorozatról – melynek keretében a kötet is bemutatásra került –, hogy „a felhalmozódott értékek leltárba vétele, feldolgozása és bemutatása a mi feladatunk”. Selmeczy György zeneszerző, karmester pedig így írt a Számadás című kötetben: „A magyar zeneművészet »dicső égi városa« Kolozsvár – mondjuk olykor lokálpatrióta lelkesültséggel. Mindenkinek Bartók után, Veressnek, Farkasnak, Ligetinek, Szőllősynek, Vermesynek, Orbánnak és sok további nagy magyar alkotónak szellemi alapvetése, »ősélmény«, művészet és emberség iskolája”.

Balsorsból jobbsorsba?

Nem véletlenül említettük, hogy csodaszámba is mehetne – legalábbis kultúránk szempontjából –, hogy „annyi balszerencse közt” is meg tudtunk maradni, ugyanakkor sikerült nemzetünknek megtartania egy bizonyos műveltségi szintet. Amikor a románok még javában ünnepelték a „nagy egyesülést”, 1919 szeptemberének végén karhatalmi erők távolították el Janovics Jenő társulatát a Hunyadi-téri, akkor még Magyar Nemzeti Színházból. Abból, amit alig 13 évvel azelőtt adtak át, és a város magyarságának egyik nagy álma volt. Amely álom megvalósult ugyan, ám ugyanolyan gyorsan szerte is foszlott. A színészekkel együtt énekeseknek, zenészeknek is szedniük kellett a sátorfájukat, és – szintén Janovicsnak köszönhetően – egy másik épületben ütöttek tanyát. Rövid időre (a második bécsi döntés után, 1940-1945 között) még visszaköltözhettek fészkükbe a magyar színjátszók, ám a háborút követően végleg kiűzték őket otthonukból.

amely, művészeti programja szerint nemcsak a magyar operajátszás helyi hagyományait kívánta folytatni, hanem új dalszínháztípust kívánt létrehozni, „népopera” akart lenni.

Ma már kevesen emlékezhetnek arra, hogy 1946-ban rendelettel hagyta jóvá a román állam a Kolozsvári Magyar Zene-és Színművészeti Főiskola megnyitását. Itt tanított az 1946-1950-es években Adorján Ilona, Eisikovits Miksa, Halmos György, Jodál Gábor, Márkos Albert, Sigmond Márta és sokan mások, akik diáknemzedékek kiváló felkészítői voltak. Nem sokkal később átszervezték, és átalakult Kolozsvári Művészeti Intézetté. Az intézet – olvashatjuk Laskay Adrienne kötetében – az 1948-49-es iskolai év elején nagyméretű tehetségkutatást szervezett, s így 195 hallgató iratkozhatott be. Sőt, akik addig nem érettségiztek le, de tehetségesek voltak, azoknak esti tanfolyamon nyílt lehetőségük pótolni tanulmányaikat. 1950-ben aztán a két kolozsvári Művészeti Intézet (román és magyar) színházművészeti karainak az összevonásával megalakult a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet. Szintén abban az évben egyesítették a román és magyar konzervatóriumokat is, és létrejött a Gheorghe Dima nevét viselő zeneakadémia. Így lassan megszűntek az önálló magyar intézmények, és maradt számunkra az emlékezés a „hőskorra”.

Az október 28-án megnyitott fesztivál négy eseményt vonultat föl: kiállításon mutatja be a legnevesebb szerzőket és előadókat, műhelybeszélgetésen idézi föl az eltelt száz év fontos magyar zenei közösségeit és eseményeit, az opera művészei pedig két reprezentatív hangversenyen 21 alkotást szólaltatnak meg az elmúlt száz év szimfonikus és kamarazenei repertoárjából.