Mirella Freni, a közvetlen és népszerű énekes: emlékét Krénusz József, a Metropolitan Opera nézőtéri felügyelője idézi fel

Mirella Freni a Maria Callast követő időszak egyik legnagyobb sztárja volt. Krénusz József mindig egyik legkedvesebb énekeseként említette, sokszor találkoztak és beszélgettek. Freni férje, Nikolaj Gyaurov, a világhírű bolgár basszista volt, kevés ilyen híres operaénekes-párt tartottak számon a 20. században. A jelen összeállítás a művészházaspárról készült, így Gyaurov neve is gyakran felbukkan az írásban, Józsefet hozzá barátság fűzte. Mirella Freni Krénusz Józsefnek fényképet is dedikált, a fotón az énekesnő Verdi Don Carlosában Erzsébetet alakította 1994-ben, a hangfelvétel a világhálón is megtalálható. Az alábbiakban Krénusz József visszaemlékezését közöljük.

Szerencsés város az olaszországi Modena, hiszen két olyan kiváló énekest adott a világnak, mint Luciano Pavarotti és Mirella Freni.

A hírek szerint egy utcában születtek, ráadásul mindketten 1935-ben, így gyermekkoruk óta ismerhették egymást. Az ifjú szoprán a Metropolitan Operában 1965-ben a Bohéméletben Gianni Raimondival debütált. A tenorról itthon kevesebbet tudunk: az alacsony termetű énekest a teremtő remek hanggal áldotta meg.
Freni meghódította New York zenekedvelőit s a kritikusokat is.

– írta a New Yorker. A magazin Gianni Raymondiról is szuperlatívuszokban beszél: „Mr. Raimondit, a hőn óhajtott olasz tenort évek óta várjuk. Hangja gyönyörű lírai hangszer. A magas C-re tökéletesen ment fel, s hatása a közönségnél leírhatatlan volt. Raimondi és Miss Freni intim párként játszottak a színpadon, összeszokottságukat európai közös fellépéseiknek is köszönhetik.”

Freni lírai szopránként kezdte, majd egyre inkább a drámai szerepek felé fordult. Mint Renata Tebaldi, ő is felvette repertoárjába Verdi utolsó hősnőjét, Desdemonát. Houstonban Placido Domingóval nagy sikerrel énekelt később Aidát (1987), ezt követte Giordano újra felfedezett operája, a Fedora. Az Oroszországban játszódó grand guignolt szerette Freni: „Ebben lehetett igazán nagyot alakítani, a hangszínnel is tudok széles skálán játszani” – mondta.
A művész szerencséjére életpályája egybeesett a hangrögzítés aranykorszakával, így sok kiváló felvétele forog a világban. Jean-Pierre Ponnelle 1974-ben őt kérte fel a Pillangókisasszony filmes változatának címszerepére, így leheletfinom alakítását a szalag is őrzi. Desdemonáját Jon Vickersszel ugyanebben az évben forgatták, a Berlini Filharmonikusokat Herbert von Karajan vezényelte.

Adottságaival jól gazdálkodott: hetvenévesen Csajkovszkij Orleans-i szűz című operájában Washingtonban fejezte be aktív színpadi szereplését.

A fiatal francia parasztlányt hitelesen tolmácsolta, a közönség és a kritika is szájtátva figyelte a páratlan teljesítményt.

Későbbi férjével, Nikolaj Gyaurovval Olaszországban találkozott, Ge­no­vában 1961-ben Gounod Faust­jában léptek együtt színpadra. A közös fellépések gyümölcse 1978-ban ért be, akkor házasodtak össze. Életük delelőjén kötötték össze sorsukat, de az operakedvelők örökifjú párnak tekintették őket. Mindegyikük nagyra becsülte a másikat, féltékenység nem árnyékolta be frigyüket. Noha mindketten elfoglaltak voltak, mégis törekedtek arra, hogy ne szakadjanak el hosszú időre egymástól. Boldog házasságban éltek, amikor Gyaurov 2004-ben infarktusban elhunyt: Freni nemcsak párját, hanem alkotótársát is elvesztette.

A Metropolitan Opera is nagyra becsülte a művésznőt, pályafutásának 50. – debütálásának 40. évfordulójára – 2005-ben gálaestet rendezett tiszteletére.

A koncertszerű, de díszletekkel színesített előadáson a pulpituson James Levine állt. Frenit New York polgármestere, Rudy Giuliani köszöntötte, majd az elérzékenyült ünnepeltnek szimbolikusan átadta a város kulcsát. A műsor híven tükrözte a sztár karrierjét. Többek között a Mannonból való részlet, az Adieux, notre petite table! (Isten veled, asztalkánk!), Mignon nagyáriája s Tatjána levele szimbolizálta a színpadon töltött fél évszázadot. Ajándékul egy eredeti Puccini-levelet nyújtottak át a művésznőnek, s nosztalgiából a régi Met egy függönydarabkáját tehette el emlékül.

A négy évtized alatt megszámlálhatatlan alkalommal találkoztunk. Talán Gyaurovnak köszönhetem a közelebbi nexust. Még New York-i pályája kezdetén sétálgatott a folyosón, s hívó szavamra betért az irodába. Láthatóan fáradt volt, s a székbe süppedve kezdtünk el beszélgetni. Mikor megtudta, magyar vagyok, s Szófiában is jártam, rögtön kitüntető barátsággal tekintett rám. Nosztalgiával emlegette a város nevezetességét, az Alekszandr Nyevszkij székesegyházat, s elárulta, hogy az épületnek páratlan az akusztikája: két távolabbi pontjából még a másik ember suttogását is jól lehet hallani. Vendégeinek Gyaurov szívesen bemutatta a székesegyházban az akusztikus mutatványt. Ekkor tudtam meg, hogy kiváló honfitársa, Boris Christoff is e templomi kórusban kezdte bontogatni énekesi szárnyait. Gyaurov barátságos ember volt, s az egykori keleti blokkbeli múltunk még közvetlenebbé tette. Jó humorral rendelkezett, szeretett vicceket mesélni és hallgatni. Első hallásra azonban nem mindig értette angolul a poént.
A kávézóban volt egy kiváló mókamester: Richard Woitach. A karmesterrel nagyjából egyszerre kerültünk az intézménybe, s ő is négy évtizedig szolgálta a zene ügyét. A lengyel apától, litván anyától született férfiúnak a humor – s ráadásul a kelet-európai humor – a vérében volt. A testes, mosolygós zenész naponta szállította a legújabb vicceket, így mindenki az ajtóra sandítva leste jövetelét. Egy ilyen viccözönbe cseppent bele Gyaurov. Mi ilyen vicces? – kérdezte sztentori hangon. Elmondtuk egyszer-kétszer, de még mindig nem értette a csattanót. Mikor „leesett a tantusz”, szaggatottan, percekig nevetett a bohóságon.
A kávézóban többször megtisztelt, s odaült hozzám, ilyenkor Mirella Freni is csatlakozott az asztaltársasághoz.

A művésznő meghatódott, amikor megkértem, hogy a New York-i debütálásának gondosan eltett programfüzetét írja alá.

Elnéző mosollyal fogadta bókomat, hogy azért őriztem e prospektust éveken át, mert megjósoltam tőzsdei értékét. Nehogy az autogramadás feledésbe merüljön, elkísért a jegyszedők öltözőjéig, amelynek egyik szekrényében lapult az említett kiadvány. A helyiség üres volt, így ő is beléphetett, s míg kutakodtam, addig szóval tartott. Ekkor jelent meg egy férfikollégám, aki a kispadon csücsülő dívát látva, azt hitte, látomása van. Később már adomaként emlegettük a „gardróbjelenetet”.

Amikor Freni volt a színpadon, az „izguló” férj mindig bejött a színházba; először a nézőtéren ült, majd betért hozzám egy kávéra. A nedűt iszogatva fél füllel a hangszórón át követte az előadást, de közben anekdotázott és mesélt. Udvariatlanság lett volna nem figyelni rá, így az adminisztrációt el kellett halasztanom, utána gyakran éjfélig dolgoztam. A jóízű beszélgetésekre visszagondolva nem bántam meg a túlórázást.
A házaspár a 72. utcában, az Olcott Hotelben lakott, s általában taxival jártak be a Lincoln Centerbe. Egyszer mégis a metrót választották, s e „kalandról” percekig meséltek. Többen felismerték őket, s egész kis csődület támadt körülöttük. Hamar előkerült a töltőtoll, s az utastársak értékes autogrammal gazdagodva jöhettek fel a lépcsőn.

Mirella Freni közvetlenségnek köszönhette népszerűségét zenei körökben.

Igazi latin kedvességgel tudott közeledni kollégáihoz: ha a próbán feszültség támadt, bűbájosan oldotta meg a problémát. Egy vicc, egy grimasz, egy szamárfül-mutogatás elég volt, hogy felcsendüljön a nevetés, s minden nyugodtan menjen tovább a régi kerékvágásban – emlékezik Krénusz József.