Kolozsvártól Párizsig és vissza: Szilágyi Enikő varázsa

A távozásról, az azt megelőző virágzó karrierjéről, szerepekről, színészóriás kollégákról, az idegenbeli útkeresésről és újjászületésről is mesélt Szilágyi Enikő a Györkös Mányi Albert Emlékházban megtartott második Prospero páholyban május 30-án. Demény Péter ötlete, miszerint meghívja Kolozsvárra egy beszélgetőest erejéig azokat a művészeket, akiket szeretett a kincses város közönsége, de rég nem látott a sétatéri színpadon, sikeresnek bizonyul. Most is, akárcsak az előző, Sata Árpád színművésszel folytatott beszélgetésen, rengeteg érdeklődő foglalt helyet az emlékház termében. Igaz, jórészt az idősebb korosztály volt képviselve – végre nekik is szól kulturális esemény Kolozsvárott –, ami nem csoda, hiszen a színésznő harminc éve távozott Erdélyből. Ha másként alakulnak a dolgok, Szilágyi Enikő most talán Marosvásárhelyről, esetleg Bukarestből, Budapestről vagy Debrecenből érkezik. A legjobb esetben azonban el sem megy. Ám ahogy sokakat a kommunista Romániában, a hatalomnak őt és családját is sikerült távozásra kényszerítenie. És ezzel jót tettek a művésznőnek. Így fordulhatott elő, hogy Szilágyi Enikő éppen Párizsból érkezett szülővárosába, ahova ritkán, de saját bevallása szerint nagy izgalommal és örömmel jön. 
A történet, ahogyan a francia fővárosba került, érdekes és izgalmas. Romániából való távozása után előbb Hollandiában és Belgiumban élt férjével, ahol sokféle munkát kipróbált, a siker neki sem hullott az ölébe. Takarított szállodákban, felszolgált Dior-ruhában luxuséttermekben, ahonnan azért kellett távoznia, mert a kliensek mindig összetévesztették a tulajdonosnővel. Dolgozott bírósági fordítóként is, mert a romániai 89-es eseményeket követően sok innen származó bűnöző került Nyugatra. „Meg is fenyegettek a román tolvajok, hogy majd csak elkapnak egy szép nap” – emlékezett a művésznő. Végül visszaköltöztek Magyarországra, itt kezdte felépíteni sanzonestjeit, amire egy francia színházigazgató is felfigyelt. Elhívta műsorával Párizsba, „ami elsőre olyan volt, mintha a sivatagban akartam volna homokot árulni” – mondja Szilágyi Enikő. Ám a siker hatalmas volt, a franciák megszerették az „idegen” sanzonénekest, és a művésznőnek 2005-től Párizs az otthona. Ma már a legszebb francia kastélyokban, a világ legnagyobb színpadain lép fel, híres francia szerzők írnak kizárólag számára dalokat.  

A világhírnévnek persze vannak előzményei, és Szilágyi Enikő is végigjárta a művészek szokásos, olykor göröngyös útját. Kolozsvárott látta meg a napvilágot 1952. december 19-én, és esetében az lett volna a kisebb csoda, ha nem a színészi pályát választja. Édesapja, Borbély Ferenc ugyanis a kolozsvári magyar opera egyetlen lírai tenorja volt, ő pedig már négyéves korában zongorázott. „Otthon együtt tanultam apámmal az operaáriákat. Beleszülettem a művészvilágba, és ez meghatározó volt” – vallja a művésznő. Ám volt azért a pályaválasztásnak bökkenője is: éppen édesapja volt az, aki tudatosan távol szerette volna  tartani a színháztól és az ezzel járó intrikáktól, csalódásoktól. Mindig azt ismételte lányának, hogy „a  viperafészek” nem neki való.  Ez sem akadályozta meg abban Enikőt, hogy álmait valóra váltsa: előbb a kolozsvári művelődési ház Stúdió Színpadán lépett fel, majd Marosvásárhelyen elvégezte a Színművészeti Akadémiát. Ott aztán olyan színészóriásoktól tanulhatott, mint Kovács György és Illyés Kinga, dolgozhatott Szabó Lajossal, Tompa Miklóssal és Harag Györggyel. A diploma megszerzése után Marosvásárhelyen maradt, szülővárosában, Kolozsváron csak vendégként lépett fel.
A művésznő elárult néhány „műhelytitkot” is, például azt, hogy a színészpalántának érdemes már a főiskolán megtanulnia, hogyan kell „viselkedni” a színpadon. Elmondta, a

mai napig vigyáz a testére – hiszen ez a művészek egyik „munkaeszköze” –, régen kilométereket futott még a tengerparti homokban is, ma pedig reggel és este jógázik. A hangjára is ugyanúgy vigyáz: már ébredés után szó szerint zümmög, ami jót tesz a hangszálaknak, edzésben tartja azokat. 

Demény Péter rákérdezett az önbizalom kialakulására, illetve arra, mennyire vannak gátlásai egy színésznek. „Sosem voltam túlzottan gátlásos, a félelmek munka közben megszűnnek” – válaszolta Szilágyi Enikő. Úgy fogalmazott, amikor színpadra lép, minden megszűnik körülötte, mintha egy másik dimenzióba lépne. Egyébként mind a mai napig menedzser nélkül dolgozik, műsorait saját maga állítja össze, ő szervezi a fellépéseit, válogatja ki a dalokat és verseket, amelyek a műsorban elhangzanak. 

Szilágyi Enikőt hamar felfedezte magának a film, és ez kölcsönös szerelemnek bizonyult. Kilenc év alatt 17 román filmben játszott, közben fellépett színpadon is, vendégként más színházakban, és tévéjátékokat is készített. „Hihetetlen ritmus volt, hosszútávon ezt nem lehet végezni. Fennáll a veszélye annak, hogy a színész és a szerep szépen elkerülik egymást” – figyelmeztetett. 

Olyan korszaka is volt az életének, amikor éjjel utazott, nappal Bukarestben filmezett, este Marosvásárhelyen lépett színpadra.

„Ezt csak úgy tehettem meg, hogy nem voltam önpusztító alkat, nem dohányoztam, egészségesen éltem, ahogyan mondani szokás, nem ittam ki magam a színészetből” – vallja Szilágyi Enikő.
Emlékezetes szerepeket bíztak rá a rendezők, ám Demény Péter kérdésére azt is elárulta, nem mindig előny szép nőnek lenni. A hátránya, hogy

a szép nők szerepei általában rosszak, és az átváltozásért – hogy szépként is jó szerepekhez jusson a színésznő – nagyon meg kell harcolni.  

Amit ő egyik alkalommal elég drasztikusan meg is tett: nyaralás közben egészen rövidre vágatta a haját, szemüveget tett, és így jelentkezett forgatásra a rendező előtt. Az pedig csak ámult, előbb meg sem ismerte a gyönyörű színésznőt, de végül elfogadta így, és a filmnek végül sikere lett. „Kockáztattam, hiszen a szerződés alá volt írva, nem igazán változtathattam volna a külsőmön, de bevállaltam, és végül jól sült el” – mesélte Szilágyi Enikő. 

Demény Péter természetesen műsorairól, fellépéseiről, terveiről is kérdezte a művésznőt. És rengeteg érdekes dolog derült ki, amit a kívülálló talán nem is gondolna. Szilágyi Enikő például elárulta, hogy az egyszemélyes színházat akkor szerette meg, amikor előadta Visky András Júlia című monodrámáját. Ez segített neki abban, hogy felvállalja az önálló műsorokat, hogy megtanuljon egyedül lenni a színpadon. Beszélt a sanzonok világáról is. Megtudhattuk,

annak ellenére, hogy sok Edit Piaf-dalt ad elő, a dalszövegek miatt az mégsem az ő világa. De imádja a nálunk kevésbé ismert Barbara (eredeti nevén Monique Andrée Serf) dalait, és nagy kedvence Kurt Weill német zeneszerző, valamint Jacques Brel, a franciák legendás énekes-dalszerzője.

A művésznő általában francia szerzők dalait énekli, de úgy érzi, tartozik egy főhajtással a magyarok előtt is. Így műsoraiba beválogatja költőink megzenésített verseit, illetve olyan dalokat, amit nagy színészeink tettek ismertté.
Ismét emlékezetes beszélgetésnek lehettünk tanúi a Györkös-emlékházban, amit Demény Péter szokásos empátiájával és felkészültségével vezetett. Szilá­gyi Enikőt pedig úgy fogadta kolozsvári közönsége, mintha el sem ment volna három évtizeddel ezelőtt. Arról, hogy az emberek ma is közéjük valónak érzik, talán ő tehet a legtöbbet. Mert szépsége, őszintesége, tehetsége ugyanaz, ami akkor volt, amikor vendégszínészként kápráztatta el a kolozsváriakat, elbűvölő egyénisége garancia a sikerre. Aki lemaradt a beszélgetésről, annak esélye lesz őt ősszel hallani a Bánffy-palotában.