Holdvilágos utazás az emlékek mélyében – az év első bemutatója a Kolozsvári Magyar Színházban

Szerb Antalt a magyar irodalomtörténet az egyik leműveltebb magyar íróként tartja számon. 1901-ben született Budapesten, édesapja óragyáros, kereskedő volt.  Hatéves korában édesapjával együtt a római katolikus vallásra tért át, és attól kezdve ebben a szellemben nevelték. 1911 őszén a budapesti piarista gimnáziumba íratták be, ahol Sík Sándor tanította magyarra, és támogatta irodalmi ambícióit. Itt írta élete első verseit, novelláit, sőt felsős gimnazista korában esszé- és drámakísérletei is születtek. Utolsó gimnáziumi évében, 1918–1919-ben az iskolai önképzőkör elnöke volt. A Magyarországi Tanácsköztársaság miatt csak 1919 őszén tette le az érettségi vizsgát jeles eredménnyel, majd egy évet Grazban töltött, ahol klasszika-filológiát tanult. 1920-ban beiratkozott a pesti egyetem bölcsészkarára magyar–német szakra. Közben megtanult angolul és franciául, 1924-ben doktorrá avatták.

Egyetemi évei alatt kötött ismeretséget az önmagukat „Barabások”-nak nevező baráti kör tagjaival, amelyhez hozzá hasonló, fiatal, zsidó származású, katolikus irodalmárok tartoztak.

Húszéves sem volt, amikor a Nyugat egyszerre hat versét jelentette meg, majd kritikákat is írt a lapnak. Nemsokára a Napkelet című folyóirat is közölte írásait, majd az akkoriban szerveződő Minerva című tudományos, szellemtörténeti, arisztokratikus és reprezentatív jellegű folyóirat írógárdájához csatlakozott. Versei a lázas útkeresés, a szándékos meghökkentés programjából születtek. Pályakezdő éveinek novellái a történelmi múltba és a mesék időtlen világába vezetnek. Egy ideig rendezőként is dolgozott, 1925-ben megnősült, házassága mindössze három évig tartott.
Az 1930-as években főként az angolszász irodalommal és regényelmélettel foglalkozott, megszületett nagy összefoglaló műve, A világirodalom története. Regényeiből lassan eltűnnek a látványos történelmi ihletések, helyükre a csodák, a misztikus borongás lép, és egy kedvesen ironikus lírai önarckép bukkan fel. 

A Pendragon legenda, első hosszabb prózai műve a detektívregény, a kísértethistória és az esszéregény ötvözete. Az Utas és holdvilág alapmotívuma az elfojtott legbelső sejtelmekhez vezető utazásélmény.

1932-ben másodszor is feleségül vette Lakner Amália Irént, akitől 1933-ban újra elvált. 1935-ben Baumgarten-díjat kapott, 1938-ban Bálint Klárával kötött házasságot. 1941-től alkotói tere egyre szűkült: rádióelőadásai elmaradtak, magyar irodalomtörténetét betiltották, a Nyugat megszűnt. 1943-ban, majd 1944. június 5-én behívták munkaszolgálatra: először Fertőrákosra, majd Balfra került. Halálának körülményeiről ellentmondásos adatok vannak. Szerb Antalné leírása szerint 1944 telén a balfi táborban nagyon legyengült, „nyilas suhancok” félig agyonverték, majd 1945. január 27-én meghalt.

Az Utas és holdvilág gyakorlatilag az emlékezés regénye. 1937-ben íródott, amikor Szerb Antal már 36 éves volt, és a Magyar irodalomtörténet, valamint A Pendragon legenda révén ismert, befutott alkotónak számított. A regény széles körben nem aratott sikert, volt, aki pszichoanalitikai megalapozottságát kifogásolta, más egyszerűen erkölcstelennek nevezte. Olyan is akadt, aki azért kárhoztatta, mert a komoly vallás- és filozófiatörténeti fejtegetéseket a könyvben sokszor lektűrbe illő epizódok követik. Egyértelműen tükröződik benne Szerb elképesztő műveltsége és az az igyekezet is, ahogy mindezt megpróbálja az olvasóhoz lehozni a földre, és könnyen befogadhatóvá tenni. Kicsit olyan, mintha egy nagy tudású professzor próbálna érthető nyelven elmagyarázni valamit egy közembernek: egyszerűsít, de azért időről időre megcsillogtatja fölényét, nem engedi, hogy mondandója közönségessé váljon.

egyszerre túlzottan játékossá, erőltetetten könnyeddé szelídíti, ha a nagyközönség felé fordul; bár fölényével gyűrhetné le, elfogódva tiszteli az ismeretlen olvasót” – írta a könyvről Halász Gábor a Nyugatban.
Az Utas és holdvilágnak számtalan előképe és előzménye létezik a Szerb-életműben. Egyik legjelentősebb az író 1936-os utazása Olaszországba. Az élmények – az olasz tájak, a mindenütt jelenlévő művészet, és az ezekkel éles kontrasztban álló Moussolini-éra félelmei – olyan hatással voltak rá, hogy nem volt képes folytatni a reformkori Magyarországról szóló regényét, inkább belevágott az Utas és holdvilágba. Szakértők szintén az előzmények között emlegetik az 1919-es Hogyan halt meg Ulpius Tamás? című novelláját, a Romantizmus című töredékeit, illetve a Hétköznapok és csodák című regényelméleti fejtegetéseit. Ám az Utas és holdvilág valószínűleg nem születhetett volna meg a Kerényi Károllyal (amely a könyv romantikus halálvágyát ihlette), valamint Térey Bennóval (rajta alapszik Ulpius Tamás figurája) kötött barátsága nélkül. „A mű bizonyos része ma már avultnak tekinthető, de számos értéke miatt utat talál az olvasóhoz” – írja a regény ismertetőjében Legeza Ilona könyvtáros, irodalmár. 1974-ben film, 1996-ban színpadi mű, később rádiójáték, ennek alapján pedig színházi előadás is született.

Kemény fába vágta a fejszéjét az alkotógárda, amikor úgy döntött, színre viszi Szerb Antal regényét. Az előadása már egy évvel korábban is készen állt, ám a járványhelyzet miatt halasztani kellett a bemutatását. Botond Nagy szerint olyan volt egy év után viszontlátni a produkciót, mint találkozni a régi szerelmeddel: kétélű érzés, de mindenképp különleges. A bemutatót megelőző sajtótájékoztatón a szereposztás több tagja is említette, az előadásnak jót tett az egy év szünet, a rendező nyitottnak bizonyult a változtatásra, akár az egészen drasztikusra is.

Az előadás dramaturgja, Kali Ágnes szerint fontos volt, hogy a párbeszéd ne csak a szereplők közt valósuljon meg, hanem a múlt és a jelen között is.

Rámutatott: az előadásban a külső terek belső terekké is válnak, nekik is létre kellett hozni a saját Olaszországukat. Botond Nagy rendező elmondta, ez az első alkalom, amikor nem rendezői előadást akart létrehozni, érezte ugyanis, hogy nagyon fontos a szöveg, Szerb Antal jelenléte. Szerinte az író szövege megnyitja, sebezhetővé teszi az embert: „szeretném, ha ez az előadás egy reverencia lenne mindazok előtt, akik belehaltak vagy elestek a múltjuk megragadásában” – mondta a fiatal rendező.
Az előadás főszereplőjét, a Mihály figuráját alakító Bodolai Balázs a sajtótájékoztatón így vallott a szerephez fűződő kapcsolatáról: „ez a szerep egy nagyon markáns találkozás volt számomra, hiszen egy olyan karaktert fedeztem fel, aki nem feltétlenül pozitív. Mihály olyan ember, aki valahogy nem tud elszakadni a múltjától, vagyis nem tud a jelenben élni.”
Mindenképpen

dicséretes a fiatal alkotógárda hozzáállása és igyekezte, hogy Szerb Antal kivételes regényéből érthető, ugyanakkor elgondolkodtató produkciót hozzon létre.

A rendező ezúttal valóban szövegcentrikus előadásban gondolkodott, annyira, hogy a nézőnek helyenként az volt az érzése (főleg a darab elejére jellemző), hogy hangoskönyvet hallgat, vagy felolvasószínházban van. A hang- és fényeffektusok sem hiányozhattak egy Botond Nagy-színrevitelből, de valahogy nem illettek bele a Szerb Antal-szövegkörnyezetbe például az angol nyelven előadott dalok. Jót tett a darabnak, hogy Erzsi, a főszereplő Mihály felesége (Pethő Anikó alakításában) hangsúlyosabb szerepet kapott, kiegészítve a főszereplő vívódásait. A dramaturgnak hatalmas kihívásnak kellett eleget tennie, hiszen egy nem színpadi műnek készült regényt kellett színpadra varázsolni, és ez még tapasztalt szakembernek sem mindennapi feladat. Vannak a színrevitelben jó ötletek, érződik a tisztelet Szerb Antal szövege iránt, és meglehet, hogy a jövőben talán Botond Nagy is – aki nem először rendezett Kolozsváron – maradandót alkot majd a Szamos-parti színház színpadán.