Hercz Péter operaénekes három korszaka

Az operáról egyéb tévképzetek mellett széles körben elterjedt az is, hogy statikus, a szereplők csak állnak és dalolnak, a szöveg sokszor érthetetlen, a színpadon az idő nagy részében nem történik semmi. Egyszóval unalmas még nézni is. Pedig, aki látta valaha is Hercz Pétert fellépni, azt – az énekes kitűnő hangi adottságai mellett – valószínűleg éppenséggel színészi játéka nyűgözte le. Számomra máig emlékezetes Rossini Sevillai borbélyában nyújtott kiemelkedő alkotása, amit sok évvel ezelőtt láttam a kolozsvári magyar operában. Bartolo szerepében fiatalon mutatkozott be, megjelenéséről a kolozsvári színpadon így írt az 1985-ben megjelent kritika:

Lett is ebből a spontán, de mindvégig a jó ízlés keretei között megmaradó, szívből jövő és szívet-lelket gyönyörködtető komédiázásból olyan siker, amilyenhez hasonlót régen láttunk.” (Fehérvári László – Igazság). Később többször eljátszotta a tragikomikus doki alakját. Aztán láttam még néhány – nem kimondottan vidámnak nevezhető – alkotásban, és akkor döbbentem rá: Hercz Pétert, bár alkatilag talán a vígopera műfaja találna rá a legjobban, nem lehet beskatulyázni.

Számos kiváló alakítás fényében Demény Péter számára is adódott a beszélgetést indító kérdés: hogyan épít fel egy szerepet Hercz Péter? A művész elmondta, számára a szövegkörnyezet és a zene ad ötleteket, a próbák alatt a figura több változata is megszülethet, aztán – természetesen a rendezővel egyetértésben – megmard egynél. És ha már a rendezőket emlegette, Hercz elárulta, találkozott olyannal, aki az ő elképzeléseit teljesen átírta, mások képesek maximálisan kihasználni azt, ami egy énekesben jó. Szerinte szükség van a kívülálló szemére – rendező, karmester –, aki helyes irányba tereli a művész elképzeléseit.
Nem véletlenül említettem, hogy Hercz Péter kiváló színészi adottságokkal rendelkezik. Beszélgetőtársa kérésére elárulta:

már főiskolás korában is próbálta „hozni” a figurát, tehát a helyes éneklés mellett törekedett a minél jobb színészi munkára is.

Egyébként a drámaíróként is ismert Demény és vendége egyetértettek: a színpad egyik legnagyobb kihívása az, hogy „az ember természetesen viselkedjen egy mesterséges helyzetben”. Hercz hozzátette, az operaénekes is olykor hajlamos „hiperteátrális” lenni, ami nem tesz jót az előadásnak.
A házigazda példaképeiről, mestereiről, barátságokról is kérdezte a művészt. Hercz elárulta, kedveli és felnéz az olasz Tito Gobbira, az 1950–70-es évek bariton sztárjára, aki mindent tudott a szakmáról. Ami pedig a mestereket illeti: diákként került a kolozsvári operához, és az ott talált közeget – énekesek, rendezők, karmesterek – tartja mesterének, hiszen a nála idősebbektől csak tanulnivalója volt. Egyébként az a véleménye, hogy ezt is, mint bármilyen más mesterséget, „lopni” kell. Barátokat nem emelt ki név szerint – inkább elegánsan megkerülte a kérdést –, de azt bevallotta: Kürthy András rendező nélkül talán nem az lett volna, aki volt. „Olyan rendező, akivel azt is sikerült eljátszanom, amiről nem is gondoltam.

– mondta Hercz.
Demény a vendége szerepeire is rákérdezett. A művész elárulta, teljes mértékben egyetért azzal a közhellyel, amelyet egyre többet emlegetnek a színészek. Vagyis kis szerep nem létezik, sőt éppen az a kihívás benne, hogy sokkal nehezebb egy ilyennel felérni a csúcsra, mint egy nagy formátumú főszereppel. Előfordult az is, hogy lemondott egy nagy szerepet – Hercz a Simon Boccanegrát említette –, mivel hangilag nem érezte magénak. „Szép szerep, de nem akartam kockáztatni. Végül az intrikus alakját kaptam meg a Verdi-operában, ezzel pedig új világ nyílt meg előttem” – emlékezett a művész. Kicsi szerep volt, de nagy teljesítményt kívánt meg, amibe nagyon beleélte magát.
Ha már szó esett szerepekről, zeneszerzőről, Hercz Péter elárulta: könnyebb elmondania azt, hogy pályáján mit nem szeretett játszani, mint felemlegetni kedvenceit, amelyek mindig azok voltak, amiket éppen játszott. Ám a Hoffmann meséinek négyes (!) szerepével nehezen békélt meg. „Offenbach operájában egyedül kellett énekelnem két bariton és két basszbariton szerepet, amiért nem rajongtam” – mesélte Hercz.

A kiváló énekes elárulta, hogy pályáját három korszakra – ahogy ő fogalmazott „etapra” – osztotta. Az elsőnek azt tekinti, amikor diákként a magyar opera társulatához került, játszhatott a Székelyfonóban. Ez annyira meghatározó volt számára, hogy 30 évig el sem hagyta a kolozsvári operát. Akkoriban 15 előadásban is énekelt havonta, amiből rengeteget lehetett tanulni. 1990-ben kezdődött pályájának második szakasza, amikor megnyíltak a határok, énekelhetett vendégként külföldön, Kürthy jóvoltából

láthatta Pavarottit próbálni, vagy pedig Don Pasqualét énekelhetett Melis György és Gregor József mellett.

A harmadik szakasz Hercz Péter életének a nyugdíjas kor, ami szerinte legalább olyan szép, mint az aktív évek. Ám az énekléssel sem hagyott fel: „vénségemre eljátszhattam a Csárdáskirálynő Miskáját, méghozzá Krajován, románul és Kürthy rendezésében.”
A beszélgetés során többször is felmerült Kürthy András rendező neve, aki szintén részt vett – ezúttal a közönség soraiban – a beszélgetésen. Emlegetése nem véletlenül történt: mintegy 50-60 szerepe közül Hercz Péter nem kevesebb mint 18-at formált meg a színpadon a híres operarendező irányításával. Együttműködésük gyümölcse volt például Dulcamara nem éppen hétköznapi figurája Donizetti Szerelmi bájital című operájából, a gonosz Paolo Albioni Verdi Simon Boccanegrájában, Zaccaria a Nabuccóban vagy a Don Pasquale főszerepe. Utóbbiról írta Morvay István kritikus két évtizede a kolozsvári Szabadság napilap hasábjain: „az előadás szíve-lelke Hercz Péter a címszerepben, nem csoda, hogy számos operaház, ahol eddig bemutatkozott Don Pasqualéként, többször is felkérte vendégszereplésre. Olyan humortartalékot dob Hercz Péter ebbe a szerepbe, amely mosolyt csal még annak az arcára, aki ezt az operát nagyon jól ismeri. Minden gesztusa, mozdulata telitalálat, már megjelenése, a rendetlen hálóing, a kicsüngő hózentráger kicsalja a nézőből a nevetést. Kitűnő zenei megoldások közül emeljük ki a hadaró duett páratlan virtuozitását”.
Ezúttal is remek hangulatú, anekdotákkal és vetítéssel fűszerezett, ugyanakkor az opera kedvelői számára tanulságos beszélgetésnek lehettünk tanúi a Györkös-emlékházban. A szervezők azt is elárulták: tavasszal Demény Péter vendége a kolozsvári színház egykori művésznője, a jelenleg Budapesten élő Á. Toszó Ilona lesz.