Fesztiválváros: Miskolc jól „operál”

A szebb napokat látott iparváros zenei seregszemléjét, a Bartók Plusz Operafesztivált sokan kétkedéssel fogadták, de az elmúlt két évtized bizonyította a vállalkozó kedvűek igazát. Megtörtént a csoda: a programsorozat a hazai zenei élet egyik legjelentősebb eseményévé vált. A vendéglátó Miskolc egész évben készül a nyári megmérettetésre, s évről évre megújuló városkép fogadja a zenebarátokat, érdeklődőket. A múltról sem feledkeznek meg: olyan lerobbant épület, mint az egykori egyetemi fűtőmű is adott korábban operabemutatónak otthont.

A fesztivál ars poeticája, „Az opera újjászületése”, nem csak szlogen maradt. A szervezők az ifjabb nemzedékre tekintenek, így bátran kísérleteztek: idén is impozáns nézőcsalogató műsorfolyam várta az érdeklődőket. Olyan híres együttes is fellépett, mint az I Musici di Roma. Az operaünnep szervezésében nagy szerep jutott Kesselyák Gergely fesztiváligazgatónak, aki ezúttal két gesztussal is belopta magát a krónikás szívébe: megnyitója három mondatból állt, valamint elhozta a jeles napokra a közmédia Virtuózok tehetségkutatójának egyik felfedezettjét, Szauer Bianka hárfaművészt. A lassan nagykorú seregszemle a kezdetektől Bartók Béla emlékét ápolja, minden évben mellé választják ki az év aktuális témáját. Idén Kodály Zoltánra fókuszáltak a szervezők: a híres magyar népzenekutató és zeneszerző 135 éve született, s fél évszázada halt meg.

Az ünnepségsorozat díszes felvonulással kezdődött, s előrevetítette a népünnepély hangulatát: óriásbábuk, mazsorettek, huszárok vonultak a Szent István térre.

A nyitókoncert már „komolyabbra” fordult. Elsőként Kodály fő műve, a Psalmus Hungaricus hangzott el. A darab sikerét jósolni lehetett a reformáció évfordulóján, a színpadon remek szereplői gárda sorakozott fel: a Pannon Filharmonikusok, a debreceni Kodály Kórus, a nyíregyházi Cantemus Kórus. A protestáns énekszerző, Kecskeméti Vég Mihály szavait a kórus csodálatos pianóval kezdte és fejezte be, Dávid gyötrődését Fekete Attila tolmácsolta hitelesen, a pulpituson Bogányi Tibor állt. Első sikerei finn rokonainkhoz kötötték, hazai pályán a most fellépő együttesnél tette le névjegyét. Talán a kecskeméti Kodály Iskolában végzett tanulmányai is motiválták e koncertfellépését.

A mű után ellenpontként egy kis zenei csemege, Fekete Gyula csellóversenye következett. Nehéz meghatározni a darab stílusát, a kreisleri könnyedséget helyenként az arpeggione hangzásvilága váltotta fel, ami zenei tréfába torkollott. Az eklektika nem vált a darab kárára, Baranyai Barnabás előadásában elnyerte a közönség szimpátiáját. Szünet után a Budavári Te Deum csendült fel. A mű egy korábbi előadás emlékét idézte fel bennem: 2005-ben a miskolci seregszemlén a híres argentin tenor, José Cura állt a pulpituson, s jóllehet fanyalgások kísérték karmesteri szerepét, mégis szép sikert aratott. A meleg fogadtatás ezúttal sem maradt el, a szólisták közül különösen a kolozsvári művész, Egyed Apollónia szopránja tetszett.

A Psalmus előadása alatt a művet számtalanszor előadó nagy magyar énekesre, Si­mán­dy Józsefre is gondoltam. A Színészmúzeumban rendezett Simándy-emlékkiállítás egyik tábláján fel is fedeztem a művész gondolatait: „ahogy a Bánk bán végigkíséri egész pályafutásomat, a Psalmus Hungaricus… vitt el engem legtöbbször külföldre… Néha olyan döbbenetes hatással volt a közönségre, hogy feszült csend követte az utolsó hangokat, és csak a feszültség feloldódása után robbant ki a taps.”

A másnapi Kodály mesével és tánccal című főprogram a zeneköltő vidámabb arcát fordította felénk. A Háry János szvit zenéjét a mese felolvasása előzte meg. Ezt követte a Páva variációk a Magyar Nemzeti Táncegyüttes tolmácsolásában. Zsuráfszky Zoltán koreográfiája maga volt az elegancia, amelyet kedves humorral, fergeteges táncbetétekkel színesített tovább. A mozdulatok mellett a népviseletek is szívet-szemet gyönyörködtetőek voltak. A kiváló karmester, Gál Tamás interpretációja hűen adta vissza mindkét mű szellemét.

A fesztiválvezetők idén is gondot fordítottak új művek bemutatására. Többek között Mátyássy Szabolcs Scaevola és Gyöngyösi Levente A Mester és Margaréta ősbemutatói szerepeltek a programban.

Idén szintén a reformáció évfordulója motiválta Ittzés Tamás–Lanczkor Gábor A Lutherek című ragtime-operájának színrevitelét. A történet a nagy reformátor (Kovács István) s Martin Luther King (Biri Gergely) mennybéli találkozásának víziója, s a feleség, Coretta (Nagy Kíra) szemszögéből építi fel a történetet. A Nobel-békedíjas alakját ugyan már a 60-as években is dicsfény övezte hazánkban, de ez inkább az imperialistáknak „alátevő” polgárjogi harcosnak szólt. A mű nagy erénye – zenéje mellett –, hogy rávilágít Kingre, Isten szolgájára, a nyájának élő lelkészre, mély hitére. Az atlantai forró dél hangulatát a kiváló színészek, táncosok, jelmezek, a stílusos díszletek s a Bohém Ragtime Jazz Band fáradhatatlan játéka tette hitelessé.

Ezt követően a közönség egy izgalmasnak ígérkező per­formanszra, Piazzola Maria de Buenos Aires című tangóoperájára ülhetett be. A gazdag életművű „tangókirály” jelen darabját a misztikába csomagolt fülledt történetszövés jellemezte. Jóllehet a zenekar s a táncosok (Bianca Vrcan, Sacha El Masry) profik voltak, a címszereplő vokális adottságai elmaradtak az opera műfajának kívánalmaitól.

Leonard Bernstein két művét is műsorra tűzték a fesztivál megálmodói. A kor és zeneegyveleget némi blaszfémiával nyakon öntő Candide a „főtáblán” foglalt helyet, a Botrány Tahitin (Trouble in Tahiti) egyfelvonásos kisoperának a „népszínpad” adott otthont. Az utóbbi a miskolci vigadalom igazi szenzációja volt. Egy házaspár elidegenedését dolgozza fel a szerző,  s mindezt az À la cArte független társulata tolmácsolásában. Az amerikai szuperzenész muzsikája sokszor egysíkúnak hatott, de az együttes sokszínűsége, egységes hangzása és játéka élményszámba ment.

A kiegészítő programok további listája is impozáns: gyermekműsorok, utcatánc, utcai énekesek vonzották a közönséget. Külön dicséret illeti a zongorajárgány irányítóját, aki a legnagyobb melegben is frakkban muzsikált a promenádon. 

A zenekedvelő – akár egy jegy megvétele nélkül is – jót szórakozhatott a másfél hét alatt.

A szervezők már az első napon fesztiválízelítő hangversennyel tisztelegtek a város lakói előtt. Szokatlannak hatott viszont a szabadtéri koncert összeállítása: Dunajevszkij egy nyitányával kezdődött, s Kodály Zoltán Intermezzójával záródott. Szállóigeként élt a 60-as években Kodály markáns véleménye a Sztálin-díjas szovjet operettszerzőről, de ezek szerint Miskolcon az ellentétek zenetörténetté szelídültek. Viszont három tehetséges fiatal is színpadra állt. Bianka mellett egy kiváló kazah művész bűvölte el a közönséget. Azat Malikról, a II. Nemzetközi Marton Éva Énekverseny egyik díjazottjáról még sokat fogunk hallani, zengő baritonja a közben eleredő esőben is helyén tartotta az operabarátokat. A Tosca imáját elrebegő Baracskai Judit szintén szép jövő előtt áll, s mint a műsorvezető elmondta, nagy tisztelője Maria Callasnak. Erről a legendás énekesnő egyik New York-i mesterkurzuson elhangzott gondolatai jutnak eszembe, amikor egy kezdő tehetséghez intézte szavait: Tosca megformálásához már egy érett személyiség szükséges. A címszereplőnő híres művész, férfiak keresik kegyét, s a szenvedés is belépett az életébe…

„S nem mint kacér nő, ámde mint anya/ Mind boldogítja azt, akit szeret” – írja Jókai a miskolci színház megnyitására. Szavai most is aktuálisak, egy fesztivál zavartalan lebonyolítása sok szakember együttes munkájának eredője lehet. A háttérben a nagy mesemondó szellemét vitték tovább, közös tulajdonságuk a zene, az opera szeretete, amivel idén is boldogítani tudják a közönséget.