HIRDETÉS
A pesti piarista köz kávéháza zsúfolásig megtelt a Temesvári diákok 1976–1981 névre hallgató rendezvényre. A Román Kulturális Intézet estjén izgalmas témákat kínáltak: a lázadó város történetét, a Ceaușescu-korban mérsékelten forrongó temesvári diákmozgalmak kialakulását, a fősodorból kilógó „legendás” Garabonciás együttes történetét, s a bandáról írt kötet, Sarány István újságíró művének bemutatóját.
Nagy falat, gondolhatnánk, de hamar elrepült a három óra. A hangulatot a vetített temesvári és korképek alapozták meg.
Láttuk a diktátort horát lejteni Kézdivásárhely főterén, a következő kockán már csókos szájával az észak-koreai diktátorkollégájára villantotta utolérhetetlen mosolyát.
A szocializmus felsőbbrendűségét a május 1-jei felvonulások s az ipari beruházások érzékeltették. A színfalak mögötti világot pedig az élelmiszer- és benzinjegyek, a hatalmas WC-papírcsomaggal biciklijén imbolygó férfi, a kötelező munka felvételei lopták be a terembe. De a fotókon megjelenik a kísértés is a Grundig-magnó, az imperialista Pepsi és az ORWO-magnószalag formájában.
A szervezők felvonásokra osztották fel a rendezvényt. Dana Gheorghiu lokálpatrióta írónő bőségesen (talán túl hosszan is) ecsetelte Temesvár történetét, a soknemzetiségű település kialakulását. Mimo Obradov nagy szerb lélekkel (lelkesen) vázolta a város diákmozgalmait, könnyűzenei életét. Majd színpadra lépett a már akkor többször említett Garabonciás frontembere, Csutak István is. Gitárral tört utat magának a tömegben, énekelt, mesélt, a közönséggel együtt élte át a „daliás időket”. Néha felderült, máskor megcsuklott a hangja, különösen, amikor az együttes házi szövegírójáról, a hat éve elhunyt Kinde Annamáriáról emlékezett meg. Előkerült közben – a másik legendás grupp, a Metropol zenésze – Virányi Attila is, így a hangulat a tetőfokára hágott, s a közönség is bekapcsolódhatott az éneklésbe.
Sarány István könyvbemutatójában visszafogta az érzelmeket. A Garabonciások szerzője évekig dolgozott a művén, s az adatgyűjtés során mélyen megismerte az együttes lelkületét is. Szándéka hamar kiviláglott: a könyv csupán ürügyül szolgált, hogy a keleti elnyomás és a nyugati eszmék közé szorult országot és kort bemutathassa. Összefogottan, szerényen és főleg röviden beszélt.
Mialatt Sarány a reflektorfényben állt, jómagam már a könyvét lapozgattam.
Ahogy Belinszkij az Anyegint, Puskin remekművét az orosz élet enciklopédiájának nevezte, e könyv is kiérdemelhet egy tökéletes „kormetszet” jellemzést. Aki nem élt a 70-es, 80-as évek Romániájában az egy nap leforgása alatt odaképzelheti magát,
s átélheti a diktatúra mindennapjait, mozgatóit, a túlélés szabályait.
No, azért akkor sem lehetett mindent egységesíteni: Temesvár ezért kerülhetett szabadabb szellemével a központba s válhatott a társadalom élesztőjévé. A városnak a szerző külön fejezetet szentel, s az ott élő népek szemszögéből is bemutatja Losonci István egykori végvári kapitány kedves települését. A multikulturális város szellemi élete már a monarchiában is irigylésre méltó volt, színházában magyar, szerb, román és német társulatok adták egymásnak a kilincset. Világhírű operasztárjáról, Margarete Matzenauerről magam is írtam a New York-i Metropolitan Operáról szóló könyvemben. A város pezsgése később is megmaradt, ehhez hozzájárult a határok közelsége s Bukarest távolsága is.
Minden bizonnyal Csutak István, a Garabonciás frontembere, aki Petrozsény bányászvilágából csöppent a szabadabb szellemű bánsági városba, nagyokat lélegezve szívta be a friss levegőt. A 68-as eszmék egy ideig itt is hódítottak, Ceaușescu különutas politikája külföld ámításának tűnt, a „prágai tavasz” vérbefojtásából szándékosan kimaradhatott. Három évre rá Kínában kapta csak el a „diktatúra-vírust”, amelyből haláláig sem gyógyult ki, s mögötte Gustáv Husák csehszlovák népelnyomása is vidám színpadnak tűnt.
S elkezdődött a könyvben leírt játék, ami az akkor élőknek nem igazán tűnhetett commedia dell’arte-nak. Ha viszont szabályait betartották, nehezen, de túl lehetett élni a két évtizedet. Tragikomikus szereplők léptek így színre, zord, de jólelkű magyar pártfunkcionáriusok néztek félre, átvert cenzorok bánhatták utólag figyelmetlenségüket, s olyan művészek kerültek reflektorfénybe, akik éltek a ius murmurandival, a morgás jogával.
A kettős hátránnyal induló magyar zenészek pályáját helyi nagyságok s a bukaresti televízió magyar adásának munkatársai karolták fel.
Fesztiválok népszerűsítették a könnyűzenei műfajt, a díjazottak optimistán tekinthettek a jövőbe.
A Garabonciások 1976-os indulása szerencsésnek mondható, szűz területre léptek, tagjai zeneileg is folyamatosan fejlődtek, s a partiumi magyarságnak a szimpátiáját hamar kivívták. Az igazi csoda, hogy csupán fél évtizedet játszottak együtt, ez idő alatt is olyan hírnevet szereztek, ami nosztalgiázó korunkig kitartott. Szerepléseik pedig azokat a számokat is felszínre hozták, amit egykor nem tudtak megosztani rajongóikkal. A Garabonciás szövegei az akkori életérzés, a költészet s a cenzorok felé való allegorikus ködösítés eredői. A könyv kitér arra is, hogy a magyar szövegírók nagy hatással voltak Kinde szellemére, ez talán nem véletlen, hiszen a hasonló miliő múzsa is egyben.
Külön fejezetet kapott az együttes reneszánsza. Kívánhatjuk, hogy még sokáig dobogtassák meg az egykori rajongók s leszármazottaik szívét. Szégyen viszont, hogy az együttes sikere – a Metropollal együtt – visszhang nélkül maradt Magyarországon. Csak egy szűk szakmai elit tudott felületesen róluk. A számokat hallgatva helyük lett volna a Hungaroton kínálatában is. Mások jobban forgolódtak, mert például a 3+2 délvidéki lakodalmas rockot játszó banda felvételei százezer számra keltek el.
A kötetet lapozgatva ismerős nevek hozzák még közelebb a leírtakat.
A legtöbbet emlegetett név Boros Zoltáné, akivel mindig élmény volt eszmét cserélni az újságíró-találkozókon, akárcsak Simonffy Katival, akivel a zene szeretete kapcsolt össze.
Józsa Erikával tavaly Sepsiszentgyörgyön futottam össze, s ott folytattuk a beszélgetést, ahol két évtizede Ausztráliában abbahagytuk. Bodor Pál erdélyi pozitív szerepéről, hatalmából fakadó gondoskodásáról is örömmel olvastam, személye Magyarországon már erősen megosztó volt.
Sarány István alapos munkát végzett, kiváló stílusával, pontosságával tette hitelessé krónikási szerepét. Ő csak jegyez, és ha ellentmondást észlel (pl. egy-egy történetre Boros és Csutak másképpen emlékezett), mindkét vélemény papírra kerül. Forráskutatása – felületességre hajló korunkban – példamutató. Talán a könyv adós marad azzal, hogy a vox populi kimaradt az oldalakról, a bőséges idézetek mellett szívesen olvastam volna egykori rajongók véleményét. Az ismétlésekre is kitérnék: a Garabonciás kibontakozásáról írt kilencedik fejezet s a kötet végére szerkesztett Rendhagyó fényképalbum személyes emlékekkel rész átfedéseket tartalmaz.
A kötetet Léphaft Pál kiváló karikatúrái színesítik, karcolatai oldják az elmélyültségre késztető fejezeteket, s mosolyt csalnak a nyájas olvasó arcára.
A könyv képanyaga kiválóan szerkesztett. A mű multikulturális voltát román–német–szerb összefoglaló teszi teljessé, a CD-melléklet a zene nyelvére fordítja a leírtakat. A szép kiállítású kiadvány a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
