A „multikulturális” Temesvár a kommunizmusban – könyv a Garabonciás együttesről

A pesti piarista köz kávéháza zsúfolásig megtelt a Temesvári diákok 1976–1981 névre hallgató rendezvényre. A Román Kulturális Intézet estjén izgalmas témákat kínáltak: a lázadó város történetét, a Ceaușescu-korban mérsékelten forrongó temesvári diákmozgalmak kialakulását, a fősodorból kilógó „legendás” Garabonciás együttes történetét, s a bandáról írt kötet, Sarány István újságíró művének bemutatóját.
Nagy falat, gondolhatnánk, de hamar elrepült a három óra. A hangulatot a vetített temesvári és korképek alapozták meg.

Láttuk a diktátort horát lejteni Kézdivásárhely főterén, a következő kockán már csókos szájával az észak-koreai diktátorkollégájára villantotta utolérhetetlen mosolyát.

A szocializmus felsőbbrendűségét a május 1-jei felvonulások s az ipari beruházások érzékeltették. A színfalak mögötti világot pedig az élelmiszer- és benzinjegyek, a hatalmas WC-papírcsomaggal biciklijén imbolygó férfi, a kötelező munka felvételei lopták be a terembe. De a fotókon megjelenik a kísértés is a Grundig-magnó, az imperialista Pepsi és az ORWO-magnószalag formájában.

A szervezők felvonásokra osztották fel a rendezvényt. Dana Gheorghiu lokálpatrióta írónő bőségesen (talán túl hosszan is) ecsetelte Temesvár történetét, a soknemzetiségű település kialakulását. Mimo Obradov nagy szerb lélekkel (lelkesen) vázolta a város diákmozgalmait, könnyűzenei életét. Majd színpadra lépett a már akkor többször említett Garabonciás frontembere, Csutak István is. Gitárral tört utat magának a tömegben, énekelt, mesélt, a közönséggel együtt élte át a „daliás időket”. Néha felderült, máskor megcsuklott a hangja, különösen, amikor az együttes házi szövegírójáról, a hat éve elhunyt Kinde Annamáriáról emlékezett meg. Előkerült közben – a másik legendás grupp, a Metropol zenésze – Virányi Attila is, így a hangulat a tetőfokára hágott, s a közönség is bekapcsolódhatott az éneklésbe.

A kommunizmus kultúrpolitikájába betekintést nyújtó könyv borítója

Sarány István könyvbemutatójában visszafogta az érzelmeket. A Garabonciások szerzője évekig dolgozott a művén, s az adatgyűjtés során mélyen megismerte az együttes lelkületét is. Szándéka hamar kiviláglott: a könyv csupán ürügyül szolgált, hogy a keleti elnyomás és a nyugati eszmék közé szorult országot és kort bemutathassa. Összefogottan, szerényen és főleg röviden beszélt.
Mialatt Sarány a reflektorfényben állt, jómagam már a könyvét lapozgattam.

Ahogy Belinszkij az Anyegint, Puskin remekművét az orosz élet enciklopédiájának nevezte, e könyv is kiérdemelhet egy tökéletes „kormetszet” jellemzést. Aki nem élt a 70-es, 80-as évek Romániájában az egy nap leforgása alatt odaképzelheti magát,

s átélheti a diktatúra mindennapjait, mozgatóit, a túlélés szabályait.
No, azért akkor sem lehetett mindent egységesíteni: Temesvár ezért kerülhetett szabadabb szellemével a központba s válhatott a társadalom élesztőjévé. A városnak a szerző külön fejezetet szentel, s az ott élő népek szemszögéből is bemutatja Losonci István egykori végvári kapitány kedves települését. A multikulturális város szellemi élete már a monarchiában is irigylésre méltó volt, színházában magyar, szerb, román és német társulatok adták egymásnak a kilincset. Világhírű operasztárjáról, Margarete Matzenauerről magam is írtam a New York-i Metropolitan Operáról szóló könyvemben. A város pezsgése később is megmaradt, ehhez hozzájárult a határok közelsége s Bukarest távolsága is.

Minden bizonnyal Csutak István, a Garabonciás frontembere, aki Petrozsény bányászvilágából csöppent a szabadabb szellemű bánsági városba, nagyokat lélegezve szívta be a friss levegőt. A 68-as eszmék egy ideig itt is hódítottak, Ceaușescu különutas politikája külföld ámításának tűnt, a „prágai tavasz” vérbefojtásából szándékosan kimaradhatott. Három évre rá Kínában kapta csak el a „diktatúra-vírust”, amelyből haláláig sem gyógyult ki, s mögötte Gustáv Husák csehszlovák népelnyomása is vidám színpadnak tűnt.
S elkezdődött a könyvben leírt játék, ami az akkor élőknek nem igazán tűnhetett commedia dell’arte-nak. Ha viszont szabályait betartották, nehezen, de túl lehetett élni a két évtizedet. Tragikomikus szereplők léptek így színre, zord, de jólelkű magyar pártfunkcionáriusok néztek félre, átvert cenzorok bánhatták utólag figyelmetlenségüket, s olyan művészek kerültek ref­lek­torfénybe, akik éltek a ius murmurandival, a morgás jogával.

A kettős hátránnyal induló magyar zenészek pályáját helyi nagyságok s a bukaresti televízió magyar adásának munkatársai karolták fel.

Fesztiválok népszerűsítették a könnyűzenei műfajt, a díjazottak optimistán tekinthettek a jövőbe.

A Garabonciások 1976-os indulása szerencsésnek mondható, szűz területre léptek, tagjai zeneileg is folyamatosan fejlődtek, s a partiumi magyarságnak a szimpátiáját hamar kivívták. Az igazi csoda, hogy csupán fél évtizedet játszottak együtt, ez idő alatt is olyan hírnevet szereztek, ami nosztalgiázó korunkig kitartott. Szerepléseik pedig azokat a számokat is felszínre hozták, amit egykor nem tudtak megosztani rajongóikkal. A Garabonciás szövegei az akkori életérzés, a költészet s a cenzorok felé való allegorikus ködösítés eredői. A könyv kitér arra is, hogy a magyar szövegírók nagy hatással voltak Kinde szellemére, ez talán nem véletlen, hiszen a hasonló miliő múzsa is egyben.
Külön fejezetet kapott az együttes reneszánsza. Kívánhatjuk, hogy még sokáig dobogtassák meg az egykori rajongók s leszármazottaik szívét. Szégyen viszont, hogy az együttes sikere – a Metropollal együtt – visszhang nélkül maradt Magyarországon. Csak egy szűk szakmai elit tudott felületesen róluk. A számokat hallgatva helyük lett volna a Hungaroton kínálatában is. Mások jobban forgolódtak, mert például a 3+2 délvidéki lakodalmas rockot játszó banda felvételei százezer számra keltek el.
A kötetet lapozgatva ismerős nevek hozzák még közelebb a leírtakat.

A legtöbbet emlegetett név Boros Zoltáné, akivel mindig élmény volt eszmét cserélni az újságíró-találkozókon, akárcsak Simonffy Katival, akivel a zene szeretete kapcsolt össze.

Józsa Erikával tavaly Sepsiszentgyörgyön futottam össze, s ott folytattuk a beszélgetést, ahol két évtizede Ausztráliában abbahagytuk. Bodor Pál erdélyi pozitív szerepéről, hatalmából fakadó gondoskodásáról is örömmel olvastam, személye Magyarországon már erősen megosztó volt.

Boros Zoltán, a magyar adás egykori főszerkesztője és Csutak István, a Garabonciás frontembere

Sarány István alapos munkát végzett, kiváló stílusával, pontosságával tette hitelessé krónikási szerepét. Ő csak jegyez, és ha ellentmondást észlel (pl. egy-egy történetre Boros és Csutak másképpen emlékezett), mindkét vélemény papírra kerül. Forráskutatása – felületességre hajló korunkban – példamutató. Talán a könyv adós marad azzal, hogy a vox populi kimaradt az oldalakról, a bőséges idézetek mellett szívesen olvastam volna egykori rajongók véleményét. Az ismétlésekre is kitérnék: a Garabonciás kibontakozásáról írt kilencedik fejezet s a kötet végére szerkesztett Rendhagyó fényképalbum személyes emlékekkel rész átfedéseket tartalmaz.

A kötetet Léphaft Pál kiváló karikatúrái színesítik, karcolatai oldják az elmélyültségre késztető fejezeteket, s mosolyt csalnak a nyájas olvasó arcára.

A könyv képanyaga kiválóan szerkesztett. A mű multikulturális voltát román–német–szerb összefoglaló teszi teljessé, a CD-melléklet a zene nyelvére fordítja a leírtakat. A szép kiállítású kiadvány a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg.