A bányavilágtól a tündérkirályig

Lelkembe gázoltak a Nagyváradi Szigligeti Színház művészei a Bányavirág előadáson. Székely Csaba kiváló műve eszembe juttatta a Duna Televízió indulását. Magam is az egyik alapítója voltam a „nemzet televíziójának”, így a kezdetektől figyelemmel kísérhettem szárnybontogatásait. A külhoni magyarság élete – az átlagember előtt – akkor még ismeretlen volt, a szocialista rendszer internacionalizmusa gyökereiben vágta el a határokon túlra való érdemi kitekintést. A Duna Televízió így missziót teljesített, de elvetette az idealizáció magvát is. A képernyőn, a szekéren hazafelé tartó öreg paraszt a templom előtt megemelte kalapját, a széki menyecskék mindig pirospozsgás arca, a fonóban spontánul dalra fakadók, az interjúalanyok nem mindig életszerű kiválasztása mindig erősítette az eszményített képet.

Nos, a Bányavirág nem állt be e sorba. Egy leromlott bányatelepülésen, talán Balánbányán játszódik a történet. A szebb napokat látott városka – a Maros és az Olt legendáinak színhelye – mára lepukkant, a bányák bezárásával a mindennapi megélhetés került veszélybe. Lakói kettős hátránnyal néztek szembe. Az erőltetett iparosítás, a bányavilág a hagyományos erkölcsöket rombolta szét, s amikor a fejtőket felszámolták, az ősi morál már nem segíthette az ottaniakat.

A színdarab e világról ad pontos lenyomatot. A színpad kétpólusú, két passzív szereplő, az utolsókat rúgó vénember és a pálinkásüveg játssza jutalomjátékát.

Minden körülöttük mozog: szeretetet és gyűlöletet keltenek, marionettként mozgatják a többieket. Ők pedig, mint Csehov hősei, elvágyódnak a pokoli helyről, de ez csak tragédiák nyomán sikerülhet.

Jóllehet kezdetben a játék komédiának indul, folyamatosan „fokozódik” a helyzet. Megismerhetjük a szebb reményű, talajvesztett s apja halálát kívánó Ivánt, a morális döntések között hányódó alkoholista orvost, az örökké vigyori, de két lábon járó Illést, valamint feleségét, a kitörni akaró Irmát. Az áldozatkész Ilonka üde színfolt a világot jelentő deszkákon, de vonzalma reménytelen. A cselekmény a pokol mélységei felé közelít, amikor a színpadon lévőkben mégis az ősi erkölcsi rend tör elő.

Mint az antik drámában, a kórus szerepét a féleszű sánta Feri tölti be, ő a zajmester, s a mellette történteket a maga sajátos eszközeivel reagálja le. Amikor a televízió kiérkezik, már újra a „kirakat település” dominálhat. A záró kórus, egy himnikus giccs, katartikus élménnyel zárja le a történteket.

A szereplők kivétel nélkül mindkét előadáson a maximumot nyújtották.

Az orvos (Szabó Eduárd), aki még Váradon gipszben játszotta szerepét, józan és ittas figurájában is emlékezeteset alkotott, Iván (Csatlós Lóránt) a góbé és a sebzett ember kettős játékát tárja elénk önmarcangolóan. Irma (Arabi Csilla) elfojtott érzései egy pszichológiai könyv feladatgyűjteményébe illenének. Pitz Melinda (Ilonka) hadaró hisztije kész technikai bravúr. Illés (Nagy Gábor) infámis mosolya mögött egyéni tragédiáját is előre sejteti. Feri (Kocsis Gyula), mint az Isten hozta, őrnagy úr! félnótás postása a hátteret szolgálja kiválóan. Hunyadi István rendező kockáról-kockára építette fel az előadást. A díszlettervező (Szőke Dalma Zsuzsanna) és a jelmeztervező (Cristina Breteanu) munkája jól szolgálta a cselekményt.

A negatívumoknál a trágárságot említeném. Tisztában vagyok, hogy egy italgőzös erdélyi kvaterkázás messze áll a Kazinczy-versenyek nyelvápolási hagyományaitól, de a szerző néha túlzásba viszi a hangulatteremtés eme eszközét. A mellettem ülő kisiskolás leány szemmel láthatóan jelentősen bővítette szókincsét, s erre még ráért volna. Mégis, ha szükségesnek tartja az alkotó az említett pejoratív indulatszavak világba kiáltását, a darab prospektusán ildomos lett volna feltüntetni a szokásos figyelmeztetést: csak felnőtteknek!

A nagyváradi stúdióterem hangulata ideális volt a mű bemutatására, a közönség felállva köszöntötte kedvenceit. A budapesti Duna Palota erősen barokkos színházterme viszont nem illett a darab légköréhez, de ez a nézőket nem zavarta, a vastaps itt sem maradt el. A pesti ingyenes belépés kicsit dehonesztáló volt, az este jobb közönségszervezéssel a pesti színházi élet fontos eseményévé válhatott volna.

Sokkal kedvesebb téma felé nyúlt a Kolozsvári Magyar Opera, amikor színre vitte Carl Maria von Weber Oberon, a tündérkirály című operáját. A dalmű címe is tündért jelent, s ez már előrevetíti bájos tartalmát. Weber zenéje lenyűgöző. „Hallatlanul invenciózus szerző, briliáns hangszerelő, aki csupa remekművet alkotott. Minden szerepe szinte jutalomjáték” – jellemzi Rózsa Ferenc karnagy, aki számos operáját és művét dirigálta.

Valóban, Weber munkássága a német romantikának egy dicső fejezete. A korai romantika legnagyobb mestere mindössze negyven évet élt, s pályáját nem lehet sétagalopphoz hasonlítani. Jóllehet nemesi családban fogant, ez azonban nem jelentette megalapozott anyagi biztonságát, mindenért meg kellett harcolnia: dicsőség és intrika között folyt munkássága. A művészeteknek élt, festészettel és litográfiával is foglalkozott, de a zenében alkotott örökbecsűt. Olyan tanárokról leste el a zene titkait, mint Michael Haydn, s a zeneszerzés mellett zongoraművészként is sikereket ért el. Boroszló, Württemberg, Prága és Drezda életének fő állomásai, nem sokkal az Oberon londoni bemutatója után érte a halál.

Egy átlag magyar zenekedvelőnek Weberről A bűvös vadász című opera vagy a Felhívás keringőre című bravúrdarab jut eszébe, pedig életműve ennél jóval gazdagabb.

Az Oberon volt a szerző hattyúdala, 1826-ban mutatták be. Ihletője, Christoph Martin Wieland, a német felvilágosodás nagy költője volt. A műről mindig mindenki elismeréssel beszél, de népszerűsége messze elmaradt A bűvös vadászé mögött. Néhány részlete, a nyitány és az Óceán-ária viszont rendkívül kedvelt. A művet a Magyar Állami Operaházban 1914-ben játszották utoljára nyolc alkalommal, felújítását mindig tervezték, de a megvalósítás eddig csak álom maradt.

Ezért dicséretes a Kolozsvári Magyar Opera színrevitele, egy méltatlanul háttérbe szorult művet tárt a közönség elé. Mivel az előadásban sok a próza, így a kevésbé vájt fülűeknek is élményt jelenthet a darab, s a húzások is javítottak a befogadhatóságon. A történet sem túl bonyolult: Hüon lovag bizonyos konfliktusok árán a tündérkirály segítségével elnyeri szépséges szerelme, Rezia kezét.

Selmeczi György rendező szerethető előadást alkotott.

Megadta a mű hangulatát, kedves hősök, sellők, macsó tündérfik, orientális gonoszok kavarognak a színpadon, s ehhez Jankó Zsolt karmester, a zenekar élén nyújtott kimunkált kíséretet. A főszereplők korrektül helytálltak. A címszereplő, Bardon Tony szép lírai tenorhangja Kolozsváron még érvényesült, de kíváncsi lettem volna, hogy az Erkel Színház hodályát mennyire tudta beénekelni.  Hüon de Bordeaux (Pataki Adorján) lovagi hősiességgel énekelt végig, de annál a hírhedt D-nél inkább a falzettjét lehetett élvezni. Rezia (Covacinschi Yolanda) kicsit statikusan mozgott, de az embert próbáló Óceán-áriájával belopta magát a közönség szívébe. A tánckar és a kórus növelte az előadás fényét, jóllehet a kórus belépései nem mindig voltak összhangban a zenekarral. A jelmeztervező (Ledenják Andrea) gyönyörűen öltöztette fel védenceit, a díszlettervező (Lőrincz Gyula) pedig a mese varázsáról tárgyakkal gondoskodott, hol a királyi trónterembe, Nagy Károly világába, hol az autentikus kékkapus tuniszi palotába vitte el képzeletben a jelenlévőket.