Egy színésznő élete két felvonásban – beszélgetőest Á. Toszó Ilonával a kolozsvári Györkös Mányi Emlékházban

A 2019-ben a Györkös Mányi Albert Emlékház és Demény Péter társszervezésében útjára indított sorozat immár hatodik kiadásához érkezett. Kós Katalin, az emlékház vezetője elhívta a közönség figyelmét arra, hogy a beszélgetőestek célja Erdélyből elszármazott színészek és operaénekesek pályaképének megrajzolása, a kulturális esemény mintegy kiegészítője a Prospero sorozatban megjelent interjúkötetnek. Demény Péter író, a sorozat szerkesztője szívügyének tekinti színjátszásunk nagyjainak bemutatását, hiszen az idő kíméletlenül telik, az évtizedekkel ezelőtti színházi vagy operaelőadásokra egyre kevesebben emlékeznek. Pedig, akik akkor látogatták a teátrumokat, emlékezetes előadásoknak lehettek szem-és fültanúi, az erdélyi színházak, a nehézségek ellenére, aranykorukat élték, színészeink a határokon túl is komoly hírnévnek örvendtek.

A kolozsvári színház egyik feledhetetlen művésznője volt Á. Toszó Ilona is, akinek játékát a 70-es, 80-as években csodálhatta a közönség, nem egy alakítása mélyen beleívódott a köztudatba.

Olyan korszakalkotó előadásokban láthattuk a kincses város varázslatos deszkáin, mint a Sütő-drámák (Harag György színházújító rendezésében), vagy Bálint Tibor remekműve, A sánta angyalok utcája. A képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalben énekesi és tánctehetségét is megcsodálhattuk, de a komoly drámai szerepek sem kerülték el. Ahogyan sok humorral a művésznő is megfogalmazta: „én voltam az, akit a színpadon mindig leszúrtak, megfojtottak, legyilkoltak”. Ellentétben például jó barátnőjével, Széles Anikóval, akire általában a bájos naivák szerepeit osztották. Egyébként ebben rejlik az akkor kiváló kolozsvári társulat sikerének egyik titka: a nagyszerű színészek minden szerepet le tudtak fedni, egy rendező minden karakterre meg tudta találni a megfelelő személyt.

Toszó Ilona úgy emlékszik, hogy gyerekkorában először a cirkusz ragadta meg, ott találkozott azzal a csodával, amely egy életre elbűvölte. Úgy érezte, az élet egy játék, otthon egymagában eljátszotta a tanító nénit és a diákot, és színészi álmainak a sors is adott egy impulzust: még marosvásárhelyi elemista volt, amikor a Haáz Sándor tagokat keresett az alakuló Székely Népi Együttes gyerekcsoportjába. „Ettől kezdve szinte beköltöztem a Kultúrpalotába, de a tánc mellett az is feltétele volt a szereplésnek, hogy jó tanulók legyünk” – mesélte a művésznő. Egyébként azokban az években nagyon felpezsdült a kulturális élet Marosvásárhelyen, létrejött az Új Élet irodalmi folyóirat szerkesztősége, megalakult a Filharmónia, Kolozsvárról átköltözött a városba a Színművészeti Főiskola, és a Székely Színház virágkorát élte.

A tánccsoportból szinte egyenes út vezette a művésznőt a színire, ahol olyan kiváló színészek és pedagógusok oktatták, mint Kovács György vagy Erdős Irma.

Utóbbihoz, aki beszédtechnikát tanított a főiskolán, Toszó Ilonát egy kedves emlék is fűzi: az egykori ünnepelt marosvásárhelyi színésznő ékszereiből gyűrűt készíttetett, melyet minden évben egy-egy számára kedves tanítványa kapja meg. Toszó Ilona büszkén viseli az emlékgyűrűt, amelyik szeretett tanárára emlékezteti. De Kovács Györgyhöz is megannyi emlék fűzik a művésznőt, elmondta, noha egy hatalmas színművészről van szó, mellette soha nem volt a diáknak kisebbségi érzése, Kovács sosem alázta meg tanítványait, sőt próbálta maga mellé emelni őket. Másodéven Toszó Ilona már Júliát játszhatta Shakespeare drámájában, a főiskola mellett a rádióban is munkát kapott, pályája töretlenül ívelt felfele.

A beszélgetés egyik legérdekesebb része volt a színésznő emlékezése egykori rendezőire, az előadásokra, melyekben játszott, a próbafolyamatok titkaira, kollégáira. Rövid vásárhelyi kitérő után Senkálszky Endre, mindenki Bandi bácsija alkalmazta Kolozsváron, ahol kiváló partnerek mellett jobbnál jobb és sikeresebb előadásokban szerepelhetett. Harag György rendező személye meghatározó volt pályáján, ahogy sok más kolozsvári színész karrierjére is mély befolyást gyakorolt. „Harag emberként, rendezőként egyaránt egy ajándék volt, emberséges volt, senkit nem sértett meg, felemelte maga mellé a színészeket” – emlékezett a színésznő. Néhány anekdotába illő történetet is elmesélt a próbafolyamatokról, előadásokról, mesélt a Szabó Ódzsa József rendezővel való együttműködésről, és felelevenítette Major Tamás vendégszereplését is a Kolozsvári Magyar Színházban. Major fellépése – elsősorban nehéz személyisége miatt – nem mindenkinek okozott örömöt a társulatban – emlékezett Toszó Ilona. A színésznő kiemelte, a kolozsvári színházban nagyon jó hangulat uralkodott, baráti viszony alakult ki a művészek között, néha egymás gyerekeire vigyáztak, míg a másik családnak éppen próbája vagy előadása volt, a hölgyek közösen főztek, sütögettek. Cáfolta azt az elterjedt közhiedelmet is, hogy Harag György „klikket” alakított volna ki maga köré: „nála elsődleges volt a színészi tudás, a szerepet mindig az arra leginkább megfelelő színészre osztotta ki”.

1987-ben családösszevonás okán telepedtek át Magyarországra, elsősorban a gyerekek miatt döntöttek úgy, hogy ott folytatják életüket.

Toszó Ilona jóformán még ki sem csomagolt, amikor hívták Nyíregyházára egy szerepre, de a költözés nehézségei miatt ezt kénytelen volt visszamondani. A Madách színháztól is megkeresték, ám egy egész éjszakás családi megbeszélést követően úgy döntött, számára fontosabb férje és fia boldogulása, mint a saját színészi pályája: „a színészet olyan, mint a cigaretta: nem lehet félig-meddig szakítani vele, az ember vagy abbahagyja, vagy nem”.

Elhatározta, hogy többet nem lép a bűvös deszkákra,

ehelyett teljes erejéből festő-és grafikusművész párja és fia karrierjét támogatja. Toszó Ilona élete mintha két felvonást ért volna meg: az elsőben ő szerepelt a rivaldafényben, míg a másodikban szeretteit emelte a fénybe.

Meghitt, szinte családias hangulatban zajlott a beszélgetés, hiszen

az Emlékház falait a művésznő férjének, Árkossy István képzőművésznek alkotásai gazdagították.

A Szolnay János-díjas festő és grafikus nem véletlenül érkezett feleségével szülővárosába, a beszélgetés másnapján, november 18-án ő vehette át az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Györkös Mányi Albert emlékházában a Kriterion-koszorút. Az erdélyi képzőművészet kiemelkedő alkotójának munkáit erdélyi és magyarországi köz- és magángyűjtemények őrzik. Az évek során eligazító képzőművészeti írásaival jelen volt több erdélyi napi- és hetilapban, olyan művészettörténeti vonatkozású könyvei is megjelentek, amelyeket felhasználnak a felsőfokú vizuális oktatásban.
Árkossy István 1943-ban született Kolozsváron. 1966-ban diplomázott a helyi Képzőművészeti Egyetem grafikai szakán, majd 1967-től húsz esztendőn keresztül a kolozsvári Utunk című irodalmi-művészeti hetilap grafikai szerkesztője volt. Az évek során folyamatosan jelentek meg rajzai a hazai lapokban és folyóiratokban; a világ- és a magyar irodalom jeles képviselői számára számos könyvborítót készített, sok kötetet illusztrált. Erdélyi sajtókiadványok arculatát formálta. 1982-ben, szülővárosában megrendezett gyűjteményes kiállítása óta a festészet jelentős szerepet játszik munkásságában.