Tanügyi rendszer: úgy rossz, ahogy van

Tudjátok, mit tanulnak azok ott matematikából? El sem hiszitek! – rontott be elképedve a terembe egyik osztálytársunk valamikor a nyolcvanas években. Az történt ugyanis, hogy matematika-fizika osztályunk legjobb reál beállítottságú tanulója szüleivel együtt az Egyesült Államokba telepedett ki. Nem éltünk a digitális kütyük világában – emlékszem, nálunk feliratkozás után is éveket kellett várnunk a telefon beszerelésére –, ezért osztálytársunkkal egyesek levelezésbe kezdtek. És hát a levél, mint ahogy most is, a tengeren túlról sokszor heteket, hónapokat jött.
– Na mondjad már, mit tanulnak New Yorkban a tizenegyedikes diákok? – faggattuk kíváncsian Andrist késő ősszel, amikor megérkezett az első levél Amerikából. S amikor megtudtuk, valóban hanyatt vágódtunk: matematikából a háromszög szögeinek összegeit vették.
Ez a történet jutott eszembe, amikor valamelyik nap „hazaérkezett” az iskolából a gyerekem, vagyis délután kijött a szobából online óra után. Csodálkozva és ugyanakkor felháborodva mesélte: osztálytársuk nemrég érkezett vissza az egyik nyugat-európai országból, ahol tizedik osztályban a kerület- és területszámításokat tanulták. Bizonyára nem voltam eléggé meglepődve, mert a fiam elém állt és nagy szemeket meresztve jó hangosan újra elismételte.
– Hallod, apa!? Ezek líceumban tanulják matematikából azt, amit mi ötödikben! Hetekig nem mentek iskolába, néha be-bejártak, naponta három órát. Házifeladatot sem igazán kaptak, s ha kaptak is, csak néhányan oldották meg. Mi pedig reggeltől 6–7 órát ülünk a számítógép előtt, délutánonként pedig oldjuk a töméntelen házifeladatot – egészítette ki méltatlankodva a „virtuális” osztályban hallottakat. – És még azok vannak felháborodva az oktatás miatt! – csóválta rosszallóan a fejét, miközben igyekezett vissza az újabb online órára.
Nem lepődtem az elhangzottakon, sőt.

Évek óta együtt készülünk a három gyermekünkkel, és látjuk, hogy amit mi 10. vagy 11. osztályban tanultunk, azt most 8. vagy 9. osztályosoktól várják el. Vagyis nemhogy könnyebb lenne a tananyag, hanem egyenesen nehezebb,

mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt. És nemcsak matematikából vagy fizikából követelik meg a magas szintű tudást, hanem szinte az összes tantárgyból. Amire a gyerekek képtelenek. A diákoknak csupán töredéke képes arra, hogy e nehéz követelményrendszernek megfeleljen. Ennek ellenére mindenki az elméleti osztályokba iratkozik be, mert a szakiskolák száma minimális, színvonaluk pedig csapnivaló (többek között ezért sem lehet manapság már jó szakembert találni). Az elméleti osztályokban pedig egyre többen kínlódnak, nem értik a tananyagot, kicsi jegyeket kapnak, önbizalmuk csökken, megutálják a tanulást, az iskolát, és alig várják, hogy érettségizzenek. Szóval az egész rendszer – egyik kollégám szavajárását idézve – úgy rossz, ahogy van. A rendszerváltást követő harminc évben talán éppen a tanügyi tárca élén történt a legtöbb változás: ahány év, annyi miniszter. És mindegyik valami újat akart bevezetni, ami vagy sikerült, vagy nem, vagy jó volt, vagy nem, de átfogó, radikális változtatásba egyik sem mert belefogni. Holott erre lenne szükség.
Ezzel nyilván nem azt akarom állítani, hogy a nyugati rendszer a követendő példa. Szó sincs erről. Ott mintha éppen a másik végletbe esnének. Egyik ismerősöm, aki egy évig „csereoktatás” következtében nyugat-európai iskolában tanított, mesélte, hogy az ottani diákokkal szinte semmiről nem tudott beszélni. A saját kis világunkon kívül semmiről sem tudtak. Hány nyugati személlyel beszélgetve tapasztaljuk, hogy sokszor fogalmuk sincs, mi történik a világ más táján. Kultúra, vallás, történelem, hagyományok, földrajz – mintha számukra kuriózum lenne. Ilyenkor szokott eszembe jutni Csurka István, aki már negyed évszázaddal ezelőtt leírta: a cél olyan embermassza kialakítása, amely minimális tudással rendelkezik, farmerben jár, kólát iszik, ért a számítógéphez, és semmit sem kérdőjelez meg, ergo könnyen irányítható.
Egyelőre nálunk homlokegyenest mást (értsd: sokkal többet) várnak el a diákoktól, mint sok nyugat-európai vagy amerikai iskolában, de látható, hogy ez sem jó megoldás. Ezért kellene végre egy alapos tanügyi reformot kidolgozni, s azt végre is hajtani. Kérdés, hogy az állandó pártcsetepaték, kormányválságok, bizalmatlansági indítványok, kormányátalakítások között erre mikor lesz végre lehetőség.