Öcsi bácsi, a barátságos ezermester emlékére

Majd megjavítja Öcsi bácsi! Áthívjuk Öcsit! Nem baj, Öcsi bácsi biztos talál valami megoldást! – mondogattuk sokszor egymásnak a családban. És valóban. Ha áthívtuk, ő mindent meg tudott javítani, mindenre talált megoldást. Mert Bányai István ezermester volt – a szó legszorosabb és legnemesebb értelmében.
A sors úgy hozta, hogy gyerekkoromtól ismertem, Kolozsvár egyik külvárosában, a Donát-negyedben voltunk évekig szomszédok. Emlékszem, milyen nagy élmény volt számomra, amikor megszületett a lánya, én pedig kisgyermekként átleshettem a teraszon a pici pólyába öltöztetett kisdedre. Ha jól emlékszem, fiatalemberként akkor ő gyárban dolgozott.
Évtizedekkel később útjaink ismét keresztezték egymást.

A belvárosban lettünk szomszédok, igaz, ő a mellettünk levő teológiai intézet mindeneseként. Szinte szó szerint. Ha kellett, fát vágott és ágat metszett az udvaron, polcot készített a konyhán, ágyat fabrikált a bentlakásban, vagy éppen bútort újított fel.

De nem csak az intézet számára, ahol több mint másfél évtizeden keresztül dolgozott. Rokonoknak, szomszédoknak, ismerősöknek is sok mindent elvállalt. Lámpát szerelt be, karnist igazított, padlócsempét rakott le, éléskamrát eszkábált, szobát és konyhát festett, tapétát ragasztott, vizet és gázt szerelt. Asztalosokat és kárpitosokat megszégyenítő alapossággal széket és fotelt újított fel, sőt, megrendelésre miniatűr bárszekrényt is készített. De konyított a villanyszereléshez, házszigeteléshez és több mint hetvenévesen csatornát is cserélt a háztetőn.
Merthogy rég nyugdíjas volt már, de rendszeresen bejárt a munkahelyére, ahol szinte nélkülözhetetlen volt. Hiszen mindig akadt valami, amit meg kellett javítani, fel kellett újítani, el kellett rendezni. És nemcsak ott, hanem mindenhol, ahova meghívták. Sokszor hetekre, hónapokra kellett előre bejelentkezni nála, annyira elfoglalt volt – nyugdíjasként. És

Öcsi bácsi szó nélkül tette a dolgát – számomra sokszor érthetetlen módon nagy örömmel. Igen, mert a munka éltette. Ráadásul nem végzett semmit sem felületesen. Mindent pontosan és nagy körültekintéssel.

Amikor azt mondtuk neki, jól van ez így is, Öcsi bácsi, akkor mintha megsértődött volna, és kiigazított: nem látod, hogy egy kicsit ferde, ezt így nem lehet hagyni?! És addig tett-vett, ameddig tökéletes lett a darab, amelyen dolgozott.
Tudom, néha nehéz volt őt végighallgatni. Mert ha munka közben belelendült a mesélésbe, ritkán lehetett leállítani. Számtalanszor elkalandozott, s ha belemélyült, az embernek sokszor az volt az érzése, visszarepül az időben, s a régmúlt emlékek között kezd bolyongani. Közben pedig nézte az óráját és Öcsi bácsit, aki nem egyszer elvesztette az idő fonalát. Nem csoda, hiszen otthon már senki nem várta. Ezért mindene volt a munka és a jóízű beszélgetések. Ám ha az ember megtanult hallgatni, és odafigyelt rá, észrevehette, hogy a sorok között jóság, nem egyszer bölcsesség és … igen, műveltség is meghúzódott. Nem volt ugyan egyetemet végzett ember, de rengeteget rádiózott, sokat olvasott, és több minden érdekelte, autodidakta módon fejlesztette magát a lehetőségekhez mérten. Igazi, régivágású mesterember volt, akiből egyre kevesebb él közöttünk. Nemcsak arról lehetett vele beszélni, hányas franciakulcsot adjon az ember a kezébe, hanem akár arról is, hogy milyen értékek rejlenek a Louvre-ban. És a régi kincses városról, egykori híres családokról vagy éppen saját családfájáról évtizedekre, évszázadokra visszamenően – ő ugyanis régi kolozsváriként nemcsak a Bulgária-telep zegzugait ismerte, ahonnan származott, hanem az egész várost.
A napokban döbbenettel értesültem a hírről, Öcsi bácsi nincs többé. Nem fogom látni apró lépéseivel, kezes-lábas kopottas munkaruhájában, két kezében szerszámosládáit cipelve sietni egyik helyről a másikra. És nem fog többé beülni hozzánk a konyhába sem kávézni. Immár nincs többé velünk, pedig nemrég még a szúnyoghálót szerelte fel nálunk a bejárati ajtóra. És ahogy ő szokott fogalmazni, „barátságos” árat kért a munkáért. Merthogy ez volt az ő szavajárása: barátságos.
Kedves Öcsi bácsi! Nemcsak a szavajárásod volt barátságos, hanem te magad is. Én így emlékezem rád. Isten nyugtasson!