Az érdemjegy sokadlagos

Olvasom, hogy az érdemjegy másodlagos. Vagy legalábbis annak kellett volna lennie. Mert a szakember szerint nem tehetünk úgy, mintha a járvány meg sem történt volna. A gyerekeket ugyanis trauma érte.

Egyes családokban haláleset történt, máshol az egzisztenciális lét is veszélybe került azzal, hogy a szülő elvesztette állását. Mások egyszerűen „csak megijedtek”, és hónapokig nem voltak hajlandók az utcára menni.

Ültek a számítógép előtt a szobában, aztán a tévé előtt.
Az általam olvasott szakcikkben egy pedagógiai intézet vezetője elmondja, hogy a lelki sérüléseket a tanároknak lehetőleg egyénre szabottan kellene felmérniük, kezelniük. Tudom, szinte lehetetlen feladat. Főleg, ha a tanárok – miután a gyerekek ismét járnak iskolába – arra törekedtek, hogy minél hamarabb pótolják az anyagot, sőt ezek mellett még osztályozzák is a diákokat. Merthogy kell a jegy a naplóba, fel kell mérni a nebuló tudását. Így aztán több helyen az lett az egészből, hogy miután a fiatal visszament hosszú hónapok után a suliba, egyébbel sem találkozott, mint tananyaggal és felmérővel. Pedig éppen az ellenkezője lett volna a fontos.

A szakember szerint most tanév végén nem az a lényeg, hogy a tanultakat (ha egyáltalán az online rendszerben valamit is komolyan meg lehetett tanulni) összegezzük, vagy új leckét vegyünk fel és értékeljünk, hanem az, hogy a diák és tanár újra egymásra találjon.

Hogy sokat beszélgessenek, sok osztályfőnöki órát tartsanak, legyenek a szabadlevegőn vagy éppen kiránduljanak.
Nos, hogy ebből mi valósult meg, nem tudom. Nem állítom, hogy minden tanár „bedurvult”, ahogy a gyerekeim szokták megfogalmazni. És még véletlenül sem akarok általánosítani. De azt hallom, hogy nem egy szülő panaszkodik, miszerint a gyerek már lesi az esetszámokat, mikor emelkednek, hátha újra online-ba „teszik át” a tanítást. Merthogy hiába várták annyira az iskolát, az osztálytársakat, ha ott most „megölik” őket a felmérőkkel. Pedig mennyire örültünk, mi szülők is, hogy a gyerek végre nem pizsamában üli végig az egész napot. És nem bambul folyton a képernyő előtt. Mert azt is tudni kell, hogy amíg egyes nyugati országokban az online oktatás azt jelentette, hogy hetente négyszer-ötször találkoztak a webes felületen megbeszélni azt, hogy a feladatfüzetekből vagy könyvekből miket kellene átvenni, addig nálunk a nebulók (ahol volt internet- és számítógép-hozzáférés) fél napot a képernyő előtt ültek. Mert a házifeladatot is a számítógép előtt ülve végezték, s akkor nem említettük még a „kikapcsolódást”: a telefonos játékot és a tévét. Szerencsére egyes iskolákban a tanórákat 40 percesre rövidítették le, hogy a diákokat a képernyő előtt való hosszú üléstől részben megkíméljék.
Nyilván a tanárok is nehéz perióduson vannak túl. Őket is éppúgy megviselte a helyzet, mint a gyerekeket. Egyesek nehezen tudták tartani a lépést a digitális világ kihívásaival, mások lassan rázódtak bele abba, hogy nem tudják szemtől szembe látni a diákokat és így magyarázni a leckét.
Éppen ezért fontos, hogy most senki se a jegyekre összpontosítson. A tanügyminisztérium éppen ezért törölte el a félévi dolgozatok megíratását. A héten lezárják a diákokat, kiosztják az ellenőrzőket, megtartják az évzárót, s esetleg még a kitűnő diákokat is díjazzák. Olyan időszakban és környezetben nőttem fel, ahol a tanulásra való maximális odafigyelés, a legjobb jegyek megszerzése a minimum volt. És talán én is ezt tartottam sokáig követendőnek. De ezúttal most mégis azt mondom, amit az egyik pedagógusintézet vezetője:

az érdemjegy másodlagos. Sőt, tenném hozzá, sokadlagos. Mert a gyerekektől tíz vagy húsz év múlva senki sem fogja megkérdezni, miként szaporodnak a sejtek, mit jelent a logaritmus naturalis vagy mi a súrlódási együttható jele. Inkább örüljünk egymásnak,

a nyárnak, a vírus harmadik hulláma leszálló ágának, tartózkodjunk sokat a levegőn, és vigyázzunk egészségünkre. S esetleg gondolkodjunk el azon, mi lesz ősszel.