A nap, amikor megállt a Föld

Egy filmcím, amely akaratlanul is eszembe jut a jelenlegi vírusjárvány idején. Hiszen ha kinézünk az utcára, és látjuk, mi történik, akkor önkéntelenül is arra gondolunk, hogy egy sci-fi film forgatókönyve zajlik körülöttünk.
A filmben Klaatu a világűrből érkezik a Földre, és űrhajójával a New York-i Central Parkban száll le. Különös tervvel áll elő, amellyel meghökkenti és elborzasztja a világot. Szerinte bolygónk rendkívül rossz állapotban van. Ezért mindent elpusztít, hogy azután a most élő fajok klónjaival újra benépesítse a Földet. Úgy véli, az embernek nincs helye e világon, ugyanis őt tartja felelősnek a jelenlegi katasztrofális állapotért.
A film fikció. De ha magunkba nézünk, elgondolkodhatunk.

Irtjuk a Földet, ahol lehet, nem gondolva a melegházhatásra, a tenger­szint-emelkedésre, az elsivatagosodásra, az erdők kipusztítása nyomán keletkező árvizekre, a levegő szén-dioxid-szennyezettségére.

A globa­lizáció okozta elszegényedésre, a modern rabszolgaságra, amikor harmadik országbeli emberek éjt nappallá téve gürcölnek, hogy jóléti társadalmakban élők munka nélkül henyélhessenek. És akkor nem említettem még a lelki elszegényedést, az Istentől való elfordulást. És mindent, ami ezzel együtt jár. A hedonista életmódot, amikor mindenki csak a saját örömét, jólétét, szórakozását helyezi előtérbe, nem gondolva családra, jövőre, szűkebb és tágabb közösségére, nemzetére.
Az elmúlt évtizedek alatt a liberális életforma és felfogás, a politikai korrektség generációk sokaságából irtotta ki az áldozatvállalást, a nemzeti érzést, a családi értékeket, egymás megbecsülését, az összefogás szükségének érzését vagy éppen Isten tiszteletét. Elindította a migrációt, hogy a Föld egy kevert fajtájú, vallástalan, meghasonlott, jellegtelen embertömeg legyen. Ennek érdekében pedig piedesztálra emelte a rosszul értelmezett másság tiszteletét, szinte istenítve a szexuális kisebbségekhez tartozó embereket és minden személyt, aki a normális, hagyományos életmód elleni harc szószólója. És ez

a feje tetejére állított értékrend érvényesült nemcsak a politikában, sajtóban és a mindennapokban, hanem a kultúrában is: mindent, ami groteszk, érthetetlen, felháborító és undorító, azt tartalmasnak, szépnek és építő jellegűnek kiált ki.

A többit populista, nacionalista, náci, szélsőséges, konzervatívan maradi, idejét múlt, ócska, kivetnivaló jelzővel illeti.
Csupán idő kérdése volt, hogy a saját vesztébe rohanó világnak mikor és mi fog gátat szabni. Egyesek világháborút jósoltak, mások a migrációt és az annak következtében kirobbanó vallásháborút gondolták befolyásoló tényezőnek. Közben megjelent a járvány, amelynek következtében a Földön szinte leállt az élet. Milliárdok kényszerülnek otthonaikba, a kulturális és sportélet, mint megannyi más területe az életnek megszűnt. Az utcák és terek kihaltakká váltak, a kórházak megteltek, ahol az orvosok élet és halál között választanak, s egyes helyeken az élelemért vagy pénzért már verekedések törnek ki.

Ebben az apokaliptikus helyzetben viszont van időnk magunkba nézni, és elgondolkozni azon, ki és mi fontos számunkra.

Érdemes megállni és újragondolni az életet. Sokat tartózkodunk otthon, és rájöhetünk, hogy a szűkebb és a tágabb család a megtartó erő. Bár még templomba sem járhatunk, de talán a nehéz körülmények között többet imádkozunk. A kórházban a magát tehetetlennek érző orvos Istenhez tér. Kiderül, hogy a légiesített határok mégsem olyan nagyszerűek, és ha baj van, akkor az országok élnek megmaradt szuverenitásukkal, és lezárják azokat, hogy állampolgáraikat védjék. Rájövünk, hogy a nyílt társadalom helyett a zárt közösség nemcsak értékteremtő, hanem biztonságosabb is. Újraértelmeződik az állampolgárság kérdése is. Megnő az egymás iránti és a mások iránti felelősség. Jobban kezdjük értékelni az egészségügyi alkalmazottak, a tanárok, a bolti eladók, a katonák és rendőrök, a közterület-fenntartók vagy éppen a kukások munkáját.
Átértékelődik bennünk sok minden. Részben változik az értékrendünk, mert azt látjuk, hogy a hedonizmus és a globalizmus sokkal inkább a pusztulásba visz, míg az önkorlátozás és a jó értelemben vett aszketizmus a megtartatás egyik feltétele.
Meglepődve tapasztaljuk, hogy a Forma–1-es Mercedes mérnökei a gyárral közösen képesek lélegeztetőkészülékeket gyártani, mint ahogy a Gucci vagy a Versace maszkokat és orvosi védőruhát.

Rácsodálkozunk arra, hogy a felfüggesztett hajózás miatt a velencei lagúnák kitisztult vizére visszatérnek a hattyúk, a forgalom csökkenése következtében a világvárosok fölött gomolygó szürkés-sárgás szmogfelhőn átsüt a Nap,

a Föld szén-dioxid-szennyezettsége a töredékére csökken…
Az említett film végén Klaatu – aki időközben megismerkedett egy érző szívű asszonnyal és fiával – látja, hogy az emberekben van szeretet, és esetleg képesek a változásra. Ezért megállítja a pusztítást.
Református szociáletikusok felhívják a figyelmet, ne gyártsunk összeesküvés-elméleteket, és a lelkipásztorok ne prédikálják azt, hogy a járvány Isten büntetése, mert a Megváltó a kegyelem istene. Hát legyen, bár Szodoma és Gomora hallatán talán több minden eszünkbe juthat. Mint ahogy a járvány megjelenése gazdasági szempontból is felvet egy-két kérdést.
De azt mindenféleképpen meg kell kérdezni: tanulunk-e a helyzetünkből? Valószínűleg a járvány elmúltával a „kiéhezett” emberek megrohanják az éttermeket, bárokat vagy éppen a stadionokat. De megrohamozzák-e a templomokat? És változik-e valami a veszély elmúltával értékrendünkben, egymáshoz való viszonyunkban, Istennel való kapcsolatunkban?
Vagy ott folytatja az emberiség, ahol a koronavírus előtt abbahagyta?