Akinek Kolozsvár volt a bölcsője – százhúsz éve született az elfeledett történetíró, Passuth László

Számos korosztály nőtt fel Berkesi András és Szilvási Lajos ifjúsági könyvein. Aki mélyebb műveltségre vágyott, az Passuth László történelmi köteteit olvasta. A 70-es és 80-as években ez az írói triumvirátus volt az, amelyik Erdélyben is népszerűnek számított a fiatalság körében. Passuth könyvei is voltak olyan szórakoztatók, mint az előbbi kettő regényei, azzal a jelentős különbséggel, hogy tanulni is lehetett belőlük. Mára nagyrészt feledésbe merült, a modern korok gyermekei megkérdőjelezik Passuth könyveinek olvasmányosságát.
Bár Passuth tudomásunk szerint nem mondott olyanokat, mint például Erkel Ferenc, aki szerint mindent Kolozsvárnak köszönhetett, tény, hogy

az író-történész gyakorlatilag Erdély fővárosában nőtt fel, a kincses városban járt iskolába, az egyetemet is itt kezdte, később pedig szeretettel és hálával gondolt azokra az évekre.

Érdekes módon Passuth gyakorlatilag a szokásostól fordított utat tett meg: szülei válását követően édesanyjával a fővárosból költöztek Kolozsvárra 1901-ben.

Mátyás király szülővárosában a piaristákhoz járt iskolába (a mai Báthory István Elméleti Líceum elődjébe), majd egyetemi tanulmányait is itt kezdte. Csakhogy közbeszólt a történelem, jobban mondva az impériumváltás: 1919. május 10-én a Ferenc József Tudományegyetem (a későbbi Bolyai) vezetősége ultimátumot kapott a megszálló román hatóságoktól, hogy a tanárok tegyenek hűségesküt a román királyra, illetve két éven belül kezdjék el románul tartani az előadásokat. A tanárok ezt a lehetőséget egyöntetűen elvetették arra hivatkozva, hogy békeszerződés megkötése előtt törvénytelen ez az utasítás.

Május 12-én a román hadsereg erővel behatolt az egyetem épületébe, a tanárokat és diákokat pedig kitessékelték az utcára. Csupán személyes holmijukat vihették magukkal.

Az elmenekült egyetem rövid budapesti kitérő után 1921-től Szegeden működött (1940 augusztusában költözött újra Kolozsvárra), így került vissza Passuth is szülőföldjére.
Édesanyja, Éber Emanuella még abban az évben – felszámolva kolozsvári létét és a hazaköltözést választva – követte. Elvégezte a jogot, ám sosem dolgozott a szakmában. Passuth 1950-ig banktisztviselő volt, ennek köszönhetően jutott egy évre Olaszországba, a pénzintézet anyavállalatához. Itt a munkája végeztével itta a reneszánsz benyomásokat, a kultúrát, járta a múzeumokat, könyveket vásárolt. Itáliából hazakerülve rövid idő múlva a bank Károly körúti fiókjában folytatta pénzügyi karrierjét, amelynek vezetője lett. 1960-ig, nyugdíjba vonulásáig az Országos Fordító Iroda szakfordítója volt. Művei az 1920-as évek közepétől több folyóiratban (Nyugat, Szép Szó, Magyar Szemle, Jelenkor, Válasz stb.) jelentek meg. Első, Eurázia című regényét 1937-ben adták ki.

Számos regényt írt, amelyeket alapos filológiai felkészültség, kivételesen kifinomult és művészi stílus jellemez. Első nagy sikere az Esőisten siratja Mexikót című regénye volt,

amely 1937-ben jelent meg, de Négy szél Erdélyben című munkájában a Báthoryakat is megörökítette. 1945-ben a Magyar PEN Club főtitkárává választották. Ezt a tisztségét egészen 1960-ig töltötte be, ám 1948 és 1957 között csak formálisan, háttérbe szorítva, mivel 1948-ban kizárták a Magyar Írók Szövetségéből.

Passuth az Alma Mater Kolozsvárott című, a szegedi egyetemen 1977-ben mondott beszédében (megjelent a Vigília 1983. évi, 8. számában) részletesen megemlékezett a városban töltött időről. Többek között így látta a korabeli kincses várost: „1579-ben alapította Báthory István a kolozsvári katolikus főiskolát. Azon a jogon, hogy nyolc évig koptattam e nagyon is nevezetes intézet időtől meghajlott lépcsőit – a kegyeletnél többel, szeretettel emlékezem meg a négyszáz esztendős fordulókor arról az intézményről, amelynek (elsősorban írói pályámon) oly sokat köszönhetek (…) Aki a kolozsvári Főtérről behajtott a szép, nagy (akkor Keszey-féle) könyvkereskedés mellett az Egyetem utcába, már szemébe tűnt a rendház a barokk szoborral. Ezt a széles sarkot már az egykori igézet öleli át, ha erre ér a vándor. Ám szinte közvetlen közelben keskeny utca nyílt, melyet annak idején nemcsak illett, de el is kellett kerülnünk. Akkor Búza utca volt a neve, úgy tudom, ma Florea. Itt, a hajdani városfalak tövében épült Vöröslámpás házban játszódik Hunyady Sándor felejthetetlen története, amelyet Makk Károly filmrendező jóvoltából s művészetével kontinensünkön túl is megismertek. Most miért is kerülné ki az emlékezet, amikor az iskola alapításának négyszáz esztendős fordulóján kedves, öreg Alma Materemtől búcsúzom.”
Műfordítóként is kiemelkedőt alkotott,

nevéhez fűződik a német nyelvű Zeneszerzők élete képekben című sorozat tolmácsolása, illetve Jules Verne klasszikus ifjúsági művének, A tizenöt éves kapitánynak a modern fordítása.

1956-ban térhetett vissza a magyar irodalomba: életrajzi regényeit ifjúsági történelmi regényeknek minősítették, így újra publikálhatott. 1961-ban nyugdíjba vonult, csak az irodalomnak és a műveivel kapcsolatos filológiai kutatásoknak szentelte idejét. Alkotó munkássága utolsó húsz évében minden évben megjelentetett legalább egy új művet, s sorra adták ki régebbi, sikeres regényeit is. Munkássága teljesen feltáratlan, irodalomtörténeti tanulmány és életrajz sem készült róla, noha évtizedeken át ő volt a legtöbb kiadásban, legnagyobb példányszámban megjelenő magyar író. Balatonfüreden halt meg 1979. június 19-én.