Érmelléki óévbúcsúztató szokások – nagyanyák és nagyapák történetei a hosszú ünnepi estékről

Az Érmelléket mindig szegényebb, mint módosabb emberek lakták. A téli esték egyformán hosszúak voltak mindnyájuk számára, ezért alkonyatkor, jószágetetés után a szomszédok átballagtak egymáshoz egy kis beszélgetésre és borozgatásra. Ha már megülték a disznótort, annál inkább jólesett a szomszédolás.

Fűszeres kocsonya, füstölt kolbász bőven akadt minden háznál, a szűzdohány is ott lógott az ajtófélfára akasztva a tűzhely közelében.

Nem hibázott semmi, hogy elkezdődjön az esti beszélgetés, a tréfálkozás és az adomázás.
Óesztendő estéjén hol egyik, hol másik szomszédban gyűltek össze a férfiak egy kis pipaszóra, az asszonyok tereferére. A „nagyházban” meggyújtották a mestergerendán függő tejüvegű láncos lámpát, előkerült a nagy zománcos tál a csörögével és a sötét fényű otelló bor is ott illatozott az asztalon. Hiába volt „úribb” sütemény – mákos patkó, vaníliás vagy diós kifli –, a „kőtt” tésztaféle volt a kedvenc. A tepertős pogácsa is ott púposodott a fehér cakkos tányéron, illata betöltötte a tisztaszobát. Torda Jani bácsi a csörögére esküdött, az „idesanyáméra”, mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, de a réteges tepertős pogácsa is fogyott becsülettel. Kovács Sanyi bácsi pedig többször is fordult a kancsóval a pincébe. A csöröge édeskés illata utána lopódzott, mint Mariska néni rosszalló pillantása.

Mire hetet vagy nyolcat ütött az óra, addigra már mind átosontak egymáshoz a férfiak a maguk kis üvegnyi borukkal, amit a nagykabát alá rejtve hoztak végig az utcán, mert a szemfüles asszonynép rögvest elmondta volna Rozálinak vagy Klári asszonynak. Azt pedig nemigen szerette a férfiember, kiváltképp az öregebbje, hogy az asszonynép vegzálja a hordót.
De óesztendő-búcsúztatás még sincs mindennap. A közös borozgatásnál a férfiembernek nem adhatott volna szebb és lélekmelengetőbb foglalatosságot az Úristen, hát ennyi jó felett igazán szemet lehetett volna hunyni az asszonynépnek. Szemet is hunytak volna, ha az óesztendő lett volna az egyetlen ünnep a világon, de hát a Gondviselés minden napra juttatott egy kis ünnepelnivalót a teremtés koronájának. Mivel a Jóisten is elvéti néha a dolgok rendjét, a csorbát kiköszörülendő, az asszonyokat bízta meg. Vagy legalábbis erről volt meggyőződve Rozália néném.

Hozta hát Jani bácsi a szép cifra üvegben a borát, és hozta Nagy Lajos bácsi is a harmadik szomszédból, majd nagyapánk is lebattyogott a pincébe a kancsóval. A mama elébük tette a hurkát, kolbászt, meg egy nagy fehér porcelántálban a pogácsát is. És

kipirultak a hetven-egynéhány esztendős férfiarcok, kisimultak a ráncok, és egy-egy korty közepette hálásan babrálták a pogácsa ízletes belét.

Éjféltájra már egészen belemelegedtek az újesztendő várásába. Nagyanyánk csendben ült a spór mellett, és elnézően hallgatta az olykor-olykor nagyotmondásba hajló férfitörténeteket. Kint fagyott, így fát rakott a tűzre, hogy azért ő se fázzon.
Szent Szilveszter pápa (314–335) ünnepe tehát az év búcsúztatásának vidám éjszakája volt.
A férfiemberek egy-egy fehérnéppel megesett kalandjukat is elsóhajtották, ha a ház asszonya kilépett egy tál kocsonyáért vagy süteményért, amelyeket a kamrában vagy az „elsőházban” (a hosszú parasztházak első szobája) tartottak a hidegen. Erre a sóhajra aztán megint csak inni kellett, hogy a jó otelló vagy noha bor édeskés-fanyar íze visszahozza őket a jelenbe. A ház asszonyának kendőcsücske már feltűnt az ajtókeretben, így a férfiembernek még a gondolata sem lehetett biztonságban. Mindezek ellenére

a boroskancsók gyakran lejártak a pincékbe, és éjféltájra már a komák is utána eredtek, mert az a fránya kancsó egyre nehezebben vette felfelé a lépcsőfokokat.

A férfiak sorba vették a régi történeteket, babonákat, szokásokat, még a szellemjárást is. Torda Jani bácsi, aki túl volt már a hetvenen, a katonatörténeteket mesélgette legszívesebben, de ezek mellett előjöttek a fiatalkori pajzánságok is. Mi több, a babonás rémtörténeteket is aprólékosan leírta a hallgatóságnak. Néha annyira aprólékosan, hogy az „ágyfűben” kuporgó gyermekhad sem tudott volna elaludni. Olyankor „áldották” az öreget az asszonyok, hogy a vén bolond Jani már megint a gyerekekre hozta a „happárét”. Amire a mesélő jókat nevetett, és nyomott egy-egy barackot a nagylány fejére is.
Jani bácsi egyik emlékezetes története a föld kutyájáról szólt. Fiatal legényember lévén eljárt udvarolni leendő hitvesének, Irénkének, amikor óév estéjén hazafelé menet fürge árnyék sietett a lába mellett. De nem az ő árnyéka volt ám, tévedés ne essék. A föld kutyája kísérte hazáig. A hallgatóság megrökönyödését látva még meg is toldotta: „Le is ült a kapuba, és ott várt, amíg az éjféli harang meg nem szólalt. Akkor, hogy rátértünk az új esztendőre, köddé vált, mintha ott se lett vón’. A kancsó közben körbejárt, hogy egy kis bátorságra kapjanak, de megint csak le kellett volna menni a pincébe. Ám Sanyi bácsi, aki Doberdót is megjárta, mintha nehezebben kászálódott volna ki az asztal mögül.
A föld kutyájával senki se tudhatja. Ott ülhet az a pince ajtaja előtt is…
Hát így teltek az ötvenes-hatvanas évek decemberei az érmelléki településeken.
A két ünnep között egy reggelen nagyapám felhúzta az egyujjas vastag kesztyűjét, és kiment fát vágni a fészerbe. Nagyanyám főzte a kocsonyát a nagyspóron, amibe csak akkor gyújtott tüzet, ha valami nagyobb házimunkába kezdett.

A kocsonyafőzés nagy rituálé volt, szerettünk is felettébb lábatlankodni körülötte, bár folyton hessegetett bennünket, nehogy valami kár essen bennünk a gőzölgő fazekak mellett.

Mindenféle újévi babonás étkekre nem nagyon adtak a házban. Se lencsére, se csirkére, se egyéb ételre, amelyhez valamilyen előítélet fűződött. A kocsonya azonban dukált, na meg a mákos guba is, de bármilyen kőttessel szívesen kiegyezett a nagyapánk, sőt el is várta, hogy karácsonyra aranygaluska is legyen, mely nevével ellentétben egyfajta sütemény volt. Újévkor inkább a tepertős pogácsa vitte a prímet. Ez utóbbi nagy kedvence volt, mert csúszott rá a jó otelló bor, de a nohával vegyített elvira is megjárta, ha az előbbi már fogyóban volt.
Főzte hát nagyanyám a kocsonyát, sütötte a réteges tepertős pogácsát, amiből egy nagy zománcos tálnyi párolgott a konyhában, ami terjedelmére való tekintettel nappaliként is szolgált a kúriaszerű parasztházakban.
A kocsonyát nagy mélytányé­rokba merte, és kirakta dermedni a hideg kamrába. Ezennel eleget is tett az óévbúcsúztatónak. Az év utolsó estéjén még kolbász vagy hurka is sült vacsorára, de az amolyan mindennapi dolog volt decemberben.
Amikor a tiszta asztalra felkerült a damaszt vagy a szépen azsúrozott abrosz, már ott nyüzsgött a család apraja-nagyja. El kellett jönni mindenkinek megkóstolni a mama kocsonyáját, tepertős pogácsáját, majd a köszöntők után mindenki ment ünnepelni a saját családjával, barátaival.

A szomszédolás estéjén elfogyott hát a tepertős pogácsa, a csöröge és majd minden kőtt tészta. A lámpa is sercegett a csendtől, amikor megszólalt az éjféli harangszó. Ilyenkor srófoltak egyet rajta, és kimentek meghallgatni, mint választja el az óévet az újtól. Visszatérve a nagyházba a bekecsért és a kucsmáért, Jani bácsinak még mindig volt a tarsolyába valami, amin kimulathatta magát: uccu, komám, nézd csak meg az árnyékodat, látod-e? Mert ha nem, jövőre egyedül iszom az otelló bort – és nagyot nevetett élete párja, Irénke néni rosszalló tekintetén.

Az esztendőket elválasztó harangszóval aztán ki-ki nyugovóra tért, hogy az év első, Szűz Máriának szentelt napján tiszteletét tehesse az országot és a nemzetet védő nagyasszony előtt.

Kifelé menet a fagyott föld még sokáig visszaverte kemény szárú csizmáik kopogását a csendes éjszakában. Az utca csendjére csak egy-egy kutyaugatás licitált rá, biztosítva gazdáját hűségéről. Nem úgy, mint a „föld kutyája”.