Légy jó mindhalálig! – elbúcsúzott a közönség kedvenc darabja a Kolozsvári Magyar Színháztól

Könnyező szemek a nézőtéren (és ezúttal a színpadon is), hangos ováció, szűnni nem akaró, hosszan tartó vastaps a fennálló közönségtől – egy ismét kiválóra sikeredett előadás után. Így búcsúzott a kolozsvári (és az erdélyi) közönségtől a Béres László rendezte Légy jó mindhalálig című musical.

A kincses város társulatának az utóbbi évek – de talán évtizedeket is nyugodtan írhatnánk – egyik legjobb előadása 31 alkalommal volt látható a sétatéri nagyszínpadon.

Szinte minden alkalommal teltház előtt. Igaz, három-négy előadáson a nézőtér csupán félig telt meg, ez azonban inkább a rossz időzítésnek volt köszönhető, hiszen ünnepek (reformáció, advent) és vakációk alkalmával kevesebben tudtak elmenni az előadásokra.
A két és fél év alatt állítólag több mint húszezren tekintették meg a Móricz Zsigmond regénye nyomán született musicalt. Voltak, akik egyszer látták, de többen kétszer vagy annál többször is megnézték a produkciót. Egyik ismerősöm, akinek lánya a színiakadémiára jár, elmesélte, hogy a darabot látta húsz évvel ezelőtt a marosvásárhelyiek előadásában, megnézte a budapesti rendezést is. – De nyugodt szívvel állítom, a kolozsvári a legjobb – mondta, miután arról faggattam, hogyhogy másodszor is képes volt százhúsz kilométert utazni az egyik szomszédos városból.
– Láttam az első és most az utolsó előadást. Akkor a bemutató után rögtön szültem, ezért a kicsi miatt mostanig nem tudtam megnézni még egyszer. De az utolsót nem akartam kihagyni. Akkor is, most is felemelő érzés volt itt lenni – mesélte egy anyuka.

A második évad után azt tervezték, hogy a darabot nem tűzik többet műsorra. Ám a nagyszerű sikerek és a teltház garantálta az újabb, harmadik évadot is.

S ha azt nézzük, hogy a musicalt idén is szinte minden alkalommal teltház előtt játszották, ha azt nézzük, hogy a szombati előadás után a mellettem ülő apuka, a tisztes kort megélt öregúr és persze megannyi hölgy vagy a szemét vagy a bepárásodott szemüvegét törölte, ha azt nézzük, hogy a vidékről érkezett fiatal gyerekek a taps közben igyekeztek minél közelebb kerülni a színpadhoz, hogy testközelből láthassák a színészeket és a velük egykorú „gyerekszínészeket”, akkor nyugodtan állíthatjuk: jövőre is műsorra tűzhetnék.
Persze a mutáló hangú kamaszok, a három év alatt rengeteget fejlődött fiatalok – szó szerint – kinőtték az előadást. De én lopva mégis megnéztem a júniusi műsort: hátha. És valószínűleg ősszel is reménykedve fogok pillantgatni az új évadot beharangozó plakátok felé. Habár tudom, mindhiába. Mint ahogy azt is, hogy rengeteg pozitív visszajelzést kapott a produkció, meg azt is, hogy volt olyan színházi személy, akinek nem feltétlenül tetszett a darab. De hát nem lehet mindig kortárs, kizárólag egyes kritikusok által dicsért, sokak által pedig nem értett vagy értetlenül bámult, Vakok típusú stúdió-elődásokban részt venni.

A Légy jó mindhalálig! bebizonyította, szükség van klasszikus értelemben vett magyar színdarabra

(legyen az akár musical is), a közösségek formálódására (gyerekek és azok szülei között, de nem csak), a jó továbbadására, az együtt – színészek, gyermekek, közönség által – megélt katarzisra. Arra, hogy ne csak a színházban lássuk a kis Nyilas Misit, hanem a mindennapokban is tudjuk egymást biztatni az őszinteségre és becsületességre: légy jó, fiam, légy jó mindhalálig!